Bodor Ádám-est a Magyarság házában

Két friss benyomás ért, amit fontosnak érzek. Egyik egy fordító, másik egy író részéről. A műveikről írtakról nyilatkoztak. Hogy kit mennyire érdekel. Az író volt a szimpatikusabb. Nem fogok végső konklúziókat levonni ebből, de megállapíthatok valamit. Egyszer én is megírtam, nyilatkoznak az irodalomtörténészek olvasmányélményeikről, hiszen ebből élnek. Utána arról faggatják az írót, mi a véleménye arról, amit róluk nyilatkoztak? Nem tudunk meglenni egymás nélkül.
Az író nem kötözte magához őket. Szabadon gondolhat mindenki, amit akar. Emiatt vagyunk kíváncsiak egymásra.

A fordító elzárkózott. Őt csak a mű érdekli, addig, amíg lefordítja, a vers, amíg megírja, ha éppen ír, de az már nem, amit róla írnak. Miközben ezt nyilatkozta, épp arra reagált, amit róla írtak. Mert „véletlenül” mégis elolvasta azt, amire így reagált.
Ki ír anélkül, hogy reménye lenne olvasókra?

Díjakról.
Azt is nyilatkozzuk, nem érdekelnek. Mi is hazudunk. Az el(nem)ismerések határozzák meg helyünket az olvasók tudatában. Ez akkor is befolyásol minket, ha nem akarjuk. Legfeljebb hárítunk, igyekszünk kikerülni a hatása alól, hogy folytathassuk a tevékenységünket. Visszhang nélkül nincs értelme semminek. De nem a visszhang határozza meg, mit akarunk. Nem élni, hanem megnyilvánulni jelent bátorságot. Közhely, mégis milyen kevesen élnek a legmesszebb menő őszinteséggel.

Bodor Ádám-esten vettem részt, nem kis izgalommal készültem a találkozásra. Huszonegy éves koromban láttam utoljára, amikor a kolozsvári Melody bárban ücsörögtünk, mint pályájuk elején leledző reményteljes irodalmárok, művészek, – ott ült köztünk Bretter György, Kincses Elemér, jómagam taknyos főiskolásként, s Bodor Ádám, aki a hallgatagságával tűnt ki. Nem tudtam, hogy már túl volt élete legborzalmasabb élményén, megjárta a börtönt ártatlan, szabadlelkű diáksága következményeképp. Tudtuk, hogy füle van a falnak is, csak olyasmikről esett szó, amit be lehetett csomagolni elvont témák körébe, mint filozófia, színház, irodalom. Bodor Ádám keveset szólt, azt is dadogva. Nem tudtam, mi oka lehet nehézkes kifejezőkészségének, de nem felejtettem el. Sok idő telt el, amikor nekem is beszélnem kellett a nyilvánosság előtt, és irigyen figyeltem azokat, akiknek ez flottul ment. Interjút adott boldog-boldogtalan a rádióban, televízióban, folyékonyan, nem jöttek lázba, hogy sokan hallgatják. Tetszett, hogy nem izgultak. Az már nem, hogy nem adtak arra, mit s hogyan mondanak. Pongyolán fogalmaztak.

Bodor Ádám most is, nyolcvanhárom évesen nyomdakészen dadogott. Azonnal rögzíteni lehetett volna szavait, úgy, ahogy kiejtette a száján. Ha a fülnek fárasztó is volt, a léleknek üdítő. A szellem felfrissült a mondataitól. Éreztem, úgy beszél, ahogy él. Kevés emberről érezni ugyanezt. Nem terhelte kényszeresség, megfelelni akarás, azt mondta, amit gondolt. Szabad volt. Mikor az őt faggató Boka László József Attila-díjas irodalomtörténész azt kérdezte tőle, mit érzett a Nemzet Művésze kitüntetés átvételekor, Bodor Ádám nyugodt egyszerűséggel válaszolta a titkon elvárt lelkendezés helyett: megköszöntem az illetékeseknek, amikor átadták, jólesett, hamarabb kellett volna, de ettől nem fogok megváltozni – mondta derűsen, és ebből mindenki érezhette, hogy nem az, aki lekenyerezhető egy kitüntetéssel. Gyakorlatilag hagyta, hogy az adományozók végezhessék a dolgukat. Szívderítő volt.

Az ebből az alkalomból tartott esten három művéből olvasott a felkért Jaskó Bálint színművész. Épp azokat a könyveket vittem dedikáltatni, amelyeket kiemelten emlegettek az előadás folyamán: A börtön szaga, Sinistra körzet, Sehol. Ennek is örültem. De annak a leginkább, hogy az író emlékezett még a tér nevére is, ahol laktam.

Egész idő alatt az járt a fejemben: milyen jó, hogy megőrizte magát minden befolyásolástól. Azt és úgy ír, ahogy érzi, nem törődik semmiféle elvárással – ugyanakkor érdekli mások véleménye. Az est végén odamentem hozzá a könyveivel, s mialatt beleírta azt a négy szót, megcsapott Kolozsvár levegője, amiben egyszerre léteztünk a múlt század hetvenes éveiben. Regényeiből is ezt érzem, bár csak történetek, ahogy hangsúlyozta, nem valóságos események pontos rögzítései, mégis igazabbak a megtörténteknél. Elmondhatja magáról: „belőle nőttem én, mint fatörzsnek gyönge ága”, ahogyan én is. Ez a tudás, ami rokonít vele.
Most a Sinistra-körzetet olvasom, a világot, amit úgy ismerhet az ember, mintha ő is járt volna ott. Pedig csak érzékeinkbe, zsigereinkbe kódoltan létezett, amit írásai előhívnak. Magatartása szavatosság azok igazságára. Mintha semmi sem változott volna. Most is az a kicsit félresodródott, sovány, hallgatag, keveset és azt is nehezen kimondó ember, kinek pár szógöröngye mögül feldereng az egész hegy.
Arról is beszélt, miután rákérdeztek, hogy nincs elődje, nem tud róla, nem érzi. Csak azt írta, amit gondolt. S ha lennének is követői, hatása csak ideiglenes lehet.
Ma már nincs feltétlen szüksége elvonulni, lármás közegben is meg tudja írni, amit akar. Jobban hallja mi van belül. Ezt éreztem mellette, amíg vártam a dedikálásra.
• Írtam rólad – mondtam neki.
• Hol? – kérdezte kíváncsian.
• A neten. A Káfé-főnixben. De kinyomtattam, elhoztam.
Örömmel vette át. Érdeklődése nekem is örömöt szerzett.

(A Magyarság Háza Irodalmi Szalon vendége Bodor Ádám Kossuth-díjas prózaíró, a Nemzet Művésze-díj egyik idei kitüntetettje – baloldalt – volt. A szerzővel Boka László József Attila-díjas irodalomtörténész – középen -, egyetemi docens beszélgetett. Közreműködött Jaskó Bálint színművész – jobboldalt. A szerző felvétele)

2019-11-15