Panigay Róbert Válogatott novellák című kötetéről (Székely Könyvtár, 79)

Lehet, hogy Panigay Róbert vadásznovelláiból nem a magamfajta városi, a természet közelségét csak gyermekkori emlékként őrző embernek kellett volna válogatnia és szerkesztenie. Ebből az előző mondatból egyrészt rögtön kiderül, hogy – mint sok más mindenről – a vadászatról, vadorzásról való tudásom olvasmányaimból származik, másrészt jelzi, hogy a szövegek válogatásában kifejezetten azok minősége számított, nem segített a témához kötődő semmiféle gyakorlati ismeret. Sajnos nem tudom már megkérdezni a szerzőt (Szatmárnémeti, 1937– Gyergyószentmiklós, 2015), hogy az orvosláshoz hasonlóan hivatásának tekintette-e a vadászást és az írást is, és mit jelentettek neki, de a Válogatott novellák alapját képező többkötetnyi szöveg alapján állítható, hogy mindenképpen a szenvedélyének. Természetesen sem a vadászás, sem az íróság (és megannyi egyéb) szakszerű, pontos műveléséhez nem elég csupán annak szenvedélyes szeretete, de úgy gondolom, szükségszerű, vagy legalábbis nem árt, ha az is társul hozzá.
Hogy milyen vadász volt Panigay, azt talán vadásztársaitól kellene megkérdezni, ha fontos lenne, de nem az. A lényeges az olvasó szempontjából ugyanis inkább az, hogy a vadászlét alapját képező ember-, állat- és törvénytisztelet, a vadorzók erkölcsileg és büntetőjogilag elítélhető magatartása, illetve a természet örök rendje iránti csodálat, szeretet írói, irodalmi témául szolgált számára. Olyan témául, amely által mondanivalója volt, és kifejezetten ezen keresztül volt mondandója az emberről, a világról a világnak. Ez pedig bizony feltétele az íróságnak. Igaz, nem elégséges feltétele. Panigay Róbert ugyanis minden igyekezete ellenére sem hibátlan író, mert nem tudta nyelvileg birtokba venni, következetesen megjeleníteni tapasztalati életvalóságából ihletődő témáját. Nem volt birtokában azoknak az írói fogásoknak, elbeszélés-technikáknak, amelyekkel sajátossá, sajátra hangolttá tudta volna tenni azt az erdélyi, székelyföldi terrénumot történéseivel, életérzéseivel együtt, amelyet írásai középpontjába állított, és nem sikerült maradéktalanul kialakítania, védjegyévé tennie egy olyan nyelvet, nevezzük nevén, stílust, amin mindez egyszeriként, egyediként szólal meg. S minden bizonnyal ez az oka annak, hogy az olvasóban bár megidézi a vadászirodalom nagyjainak életművét, de nem válik Fekete Istvánná, sem Széchenyi Zsigmonddá – nem tud olyan katartikus tájélmény maradni a szatmári születésű szerző választott szülőföldje, a Székelyföld, a Gyergyói-medence és annak hegyei, mint Feketénél a Kis-Balaton, a Szigetköz, a Hanság, a Lajta vagy Széchenyinél Egyiptom, Líbia, Kenya, Tanganyika, Alaszka, India.
Ha a kritikus nem is mehet el az említett hiányosság(ok) mellett, a szerkesztőnek viszont ezzel együtt is arra kell gondolnia, nem kizárt, Panigay úgy tekintett az írás művészetére és annak sikerére, mint a vadászatra: vagy beszalad a vad a magaslesről rendületlenül figyelő vadász látóterébe, aki az adott pillanatban, ha pontosan céloz, leteríti az állatot, vagy elszalad a vad, a vadász pedig hoppon marad. A szerző ilyen értelemben vadásztárssá avatta a válogató-szerkesztőt, utóbbinak azt a feladatot adva, hogy a mintegy harminc év alatt született vadásznovelláiból, horgászelbeszéléseiből hagyja el azokat, amelyekre a vadász a maga nyelvén azt mondja, hogy „selejt őzbakok”, és gyűjtse egy könyvbe a vállalható „trófeákat”. E munka során tizenhét ilyen „példány” akadt, amelyek immár a Székely Könyvtár sorozat 79. köteteként Panigay Róbert Válogatott novellák című könyvét alkotják.
Ha ezt a szűk keresztmetszetet szemügyre vesszük, azt olvashatjuk ki belőle, hogy Panigay szerint a vadászat, pontosabban a tökéletes vadászat fogalmába nemcsak a vadon élő állatok elejtése tartozik bele, hanem a vadgazdálkodás, a vadvédelem, a trófeák kezelése, az állatok gondozása és befogása is. Írásainak leggyakoribb szereplője a vadász (esetenként a halász) mellett a vadőr, aki felügyeli a rá bízott területet, hogy a vadászat mint a vadgazdálkodás része, a vad elejtésére vagy elfogására irányuló tevékenység törvényesen folyjon. Ő a törvény, az erkölcs megtestesítője, akit a természet, a vadvilág iránti szenvedélyes szeretet jellemez (Március) addig elmenően, hogy nemegyszer inkább a természetjáró, a kalandokat kereső életforma mellett dönt, feláldozva legmeghittebbnek ígérkező emberi kapcsolatát, a szerelmi viszonyt (Válassz!), a házasságot. Utóbbit rossz értelemben is, amennyiben a vadászatot a felesége igényei elé helyezi (Ólomcsillag). Ha vadászati-vadőri tekintetben a törvény, az erkölcs megtestesítője nem is teljesen hibátlan az élet más területén (például a magánéletben), a vadvilág iránti odaadása megmenti attól, hogy bűnt kövessen el, még akkor is, ha emiatt naivnak tűnhet mások szemében. A Görbe úton Bélája például inkább a farkasvadászatot választja, mint a Tündével való titkos szerelmi légyottot. S ha a nő nevetséges helyzetbe kerül is, az nem azért van, mert Panigay hímsoviniszta lenne, hanem azért, mert ez egy dominánsan férfivilág, amelyben nincs helye a nőnek. Azaz mégis van: a vadászaton kívüli időben és térben, a hétköznapokban, a társadalmi életben. Az állatokra való vadászás mellett ugyanis egyéb sincs, mint a nők elcsábítására való törekvés (Nyolc gramm diazepám), sőt közvetetten még az állatiasságot, az ösztönszerűséget is kihozzák a férfiból, aki a Poe-novellát idéző A fekete macskában a macska rituális szétverésével semmisíti meg az őt megcsaló asszonyt.
De nem, vagy nemcsak ettől drámai Panigay Róbert novellavilága, hanem elsősorban azért, mert mindaz, amit a vadászat ideája magába foglal, nem valósulhat meg. A vadőr, a tisztességes vadász ugyanis minduntalan az orrvadászok bűnözésével szembesül, és többnyire tehetlenül el kell viselnie azt. Amennyiben igaz, hogy a vadászat, vadgazdálkodás módszereit, eszközeit, hatékonyságát mindig meghatározta a környezet adottságai mellett az emberi társadalmak fejlettsége, akkor nem kérdés, hogy Panigay vadászterülete a Romániához tartozó Székelyföld, ahol a kommunizmusban vadorzónak számít az előre beetetett állatokat kilövő diktátor, a párt helyi hatalmasságai, akik ahelyett hogy megkövetelnék a törvény betartását, maguk járnak elöl a törvény megszegésében, megfenyegetve azt, aki esetleg az igazság mellett emelne szót, a vadőrt. A posztkommunista időkben pedig a vadászatot úri passzióból űző, külföldről érkező pénzes vadászok, pénzéhes vadbefogók pusztítják vagy pusztítanák az értékes állatállományt (Nyolc gramm diazepám). Az esztelen mészárlásnak emlékezetes megjelenítése a Vadaratók című novella, amelyben a kukoricásban rekedt őzbakokat aratógépekkel kerítik körbe és kaszabolják le, a vadőr pedig tehetetlenül szemléli a barbár vadirtást. Így válik gyakran – a hatalmasoknak való kiszolgáltatott helyzetéből adódóan – a vadőr nézése, figyelése és a magaslese az egyetlen lehetséges magatartásnak, a kívülállásnak, a lázadásnak, az erkölcsi magaslatnak a metaforájává. A bűnös társadalmi felelősségre vonása pedig elmarad, mint a Magaslesenben, vagy a vadász/vadőr sérelmére elkövetett bűnös tett nyomán marad benne a fájdalom, mint a Zergekórban, de olyan is van, hogy a vadász irgalmas, és a személyesen ellene elkövetett bűnt megbocsátja, mint a Porhóban. Ez a humánum az egyik, aminek kiemelt helye van Panigay értékrendjében. A másik az otthonosság, amit egyedül a természet nyújthat az embertársaktól elszenvedett sérelmek, a társadalmi visszásságokat megélt ember számára, akinek ugyan nem paradicsom, mert ott is jelen van az emberen keresztül a bűn, de mindériképpen identitást meghatározó tényező, közeg, múlt és jelen, élet és halál, kezdet és vég (A hajtó halála). A harmadik és talán a legfontosabb, ami majdhogynem axiomatikus ebben a novellisztikában: hogy ha nincs is társadalmi igazságtétel, megkérdőjelezhetetlen a világ ellenében felmutatott igazságérzet, az igazság melletti elköteleződés. És ez írói igazságtétel is a szatmári-gyergyói írónál.
Ez az igazság pedig – ami narrációs eljárásaikat tekintve is a legsikerültebbeknek ítélt novellákban jut kifejezésre – a természet igazsága, örök rendje a múlandó emberi élet fölött, még akkor is, ha ez a múlandóság tragikus az emberre nézve, mint ahogyan a Farkasnyomonban a hivatásos vadőr és az egyetemi hallgató egyetlen, majd kettéváló és párhuzamos szálakon futó történetében megformálódik. Ez az igazság gyakran úgy artikulálódik, hogy a társadalom helyett maga a természet mond megfellebbezhetetlen ítéletet az ember fölött: a realista Nyolc gramm diazepámban az emberi spekulációt a természetes közegében megzavart, majd elaltatni nem tudott medve bünteti meg, a mágikus realizmus jegyeit magán hordozó Vasárnap reggelben pedig az emberektől korábban megsebzett vadkan maga vesz elégtételt a szállásukra nyugovóra tért vadorzókon.
A kötet végére került az – egyébként szerencsétlenül megfogalmazott címmel ellátott – Ahogy ők látnák… – szürrealisztikus elbeszélés. Kis túlzással azt is állíthatnám: csak ezért az egy szövegért érdemes volt foglalkozni Panigay novellisztikájával. Az eljárás, amelyet benne alkalmaz, vagyis az abszurdot eredményező szokványos nézőpont kibillentése, kifordítása Franz Kafka Az átváltozás című elbeszéléséből vagy Edgar Lee Masters A Spoon River-i holtak című temetőverseiből ismert: előbbiben Gregor Samsa beszél bogártávlatból családjáról, a világról, Masters halottai pedig a halálon túli létből halott élőkként beszélik el földi életüket, halálukat, és szólnak be(le) egymás történetébe. Panigay Róbert elbeszélésében vélhetően egy állattani múzeum kiállítótermében, miután este lesz, csend, elalusznak a villanyok, és hazamennek a teremőrök (csak szinekdochészerűen van megjelenítve az ember: „Kulcs csikordult a zárban, elnémult a távolodó léptek dobbanása”), az állatbőrök és trófeák megelevenednek, párbeszédbe elegyednek, mindegyik elmondja a maga történetét, hogy hogyan halt meg. Nemcsak az teszi hátborzongató vízióvá a szövegvilágot, mert a halálon túli létből beszélnek vissza az életbe, hanem – mivel szinte mindegyik állat halálát az ember okozta – az is, amit az emberről mondanak, ahogyan az embert látják. És ebből a(z) (nagyon is antropomorf) állatmetafizikai dimenzióból abszurdnak és életellenesnek bizonyul emberi világunk, legaljasabb állat pedig maga az ember, és emberibbek az állatok, hiszen e felől a történet felől olvasva a többit, vagyis a halál perspektívájából eltűnik minden olyan vélt vagy valós etikai különbség, amely a vadászt erkölcsösebbnek mutatná a vadorzónál (amivel a magamfajta vértől irtózó, pacifista mélységesen egyet is ért). Ezekkel az embert demitizáló, bizonyos szempontból naivnak is tűnő állatkritikákkal teszem az olvasó asztalára Panigay Róbert novelláskönyvét: „Gyenge állat az ember, csak a dörgő botjában van erő” — mondja a vadkan; „Az ember, ha nem mozdul többet, a földbe dugják – huhogta a sarokból egy nagyfülű uhu. – Nagy lyukat kaparnak, aztán kijönnek sokan, mindnek fekete a bőre, egy darabig vonyítanak, szipognak, majd a fadarabok közé zárt mozdulatlant leengedik a lyukba, rákaparják a földet”; a hiúz így vélekedik: „Soha nem szerettük az embert, sem én, sem fajtestvérem. (…) Igen, szerinte minden az ő tulajdonát képezi, az erdők, sziklák, a folyók, a mezők és a szabadon élő állatok is, nemcsak azok, amiket ő etet, nevel. Megölhet közülünk annyit, amennyit akar, pedig a húsunkat sem eszi meg, csak a bőrünket húzza le, tőlünk sajnálja a zsákmányt, ami nélkül éhen pusztulnánk. De hát ilyen az ember!”; a holló így ad számot a háborúról: „Az emberé az erdő, a hegyek, a folyók, a rétek, erősebb, okosabb mindnyájunknál, azt csinál velünk, amit akar, mégis egymást pusztítja.” Erre az állatoknak sincs mit mondaniuk, hát egy ideig döbbenten hallgatnak. Az emberről szóló éjszakai állatvitát és az újonnan megjelent könyvet a hold szarkasztikus szólama zárja, a végén egy apokaliptikus vízióval a teremtett világ utáni állapotról, amelyben nincs ott a már mindent elpusztított kártékony ember, csak az Isten által alkotott, a bibliai, ember előttire emlékeztető, érintetlen és öröknek hitt természet marad: „Nem lesz többé ember, állat, növény, zsivaj, nyüzsgés. Csendben járhatjuk régi útjainkat az öreg Földdel.” Most épp tán e felé az állapot felé tartunk.

Panigay Róbert korábban megjelent művei, melyek a válogatás alapjául szolgáltak:
Puska a szegen. Bukarest, 1982, Albatrosz Könyvkiadó; Farkasnyomon. Bukarest, 1985, Albatrosz Könyvkiadó; Rönkök között. Kolozsvár, 1989, Dacia Könyvkiadó; Magaslesen. Csíkszereda, 1999, Pro-Print Könyvkiadó; Megölte a nyúl. Gyergyószentmiklós, 2007, Mark House Kiadó; A sánta vadőr. Gyergyószentmiklós, 2007, Mark House Kiadó.