Egy szerény elmebeteg vallomásaiból

Éjszakánként, ha nagyon hideg van, egzotikus szárnyasok gágognak a folyón. Ismeretlen vidékről úsznak ismeretlen vidékre. Nem tudom, vadludak-e vagy vadkacsák. Ibsen iránti tiszteletből remélem, hogy az utóbbiak. A Vadkacsa volt számomra az első Ibsen-dráma. Tizenöt éves koromban olvastam. Mindenki tart magának egy fogoly vadkacsát – így szólt a szimbolikus színmű alaptétele –, melyről elhiteti magával, hogy… Más szóval mindenkinek kell valamilyen „élethazugság”, valami alaptalan, de reménykedő elképzelés, hogy az életnek különösebb értelme van. Mindez különben közismert. A Vadkacsá-t már hosszú idő óta nem játsszák. Most, hogy megint hallom a rejtélyes gágogást az éjszaka nyomott csendjében, eszembe jut Ibsen és az „élethazugság”. Gyerekkoromtól kezdve mostanáig mindig tartottam magamnak vadkacsákat. Nem lehet „élethazugság” nélkül élni – hirdette Ibsen.
De közben csendesen, szinte szótlanul beismerte, hogy „élethazugság”-gal sem lehet. Most már belátom, hogy ebben volt igaza.
Meg kellett tanulnom, hogy a hazugság sem használ. Nem elég teherbíró már a hazugság. Az is lehet, hogy a korom teszi: szerény és ügyetlen hazugságaim nem tudnak többé ellenállni a valóságnak. Már semmit sem tudok komolyan elhitetni magammal. Utolsó hazugságaim talán csak néhány napja roppantak össze, a tények súlya alatt. Már csak néhány szilánkjuk van meg, ezek fájdalmasan hatoltak belém. Idővel ez is elmúlik. Úgy látszik, most már csakugyan felnőtt vagyok.

Mert senki sem felnőtt addig, amíg hazugsággal igyekszik enyhíteni életét. Senki sem felnőtt addig, amíg tovább akar élni a tényeknél, amíg az élet „értelmét” keresi, amíg rejtett szépségeket és értékeket magyaráz helyzetekbe és emberekbe. Lelke mélyén kiskorú mindenki, aki így vigasztalja magát: „kell hogy valami mélyebb értelme legyen az egésznek, mert különben nem lehetne kibírni.” A felnőtt már tudja, hogy nincs értelme, de valahogy mégiscsak kibírja. Abban a pillanatban válik felnőtté az ember, amikor nem érez többé csalódást.
Nyílt tekintettel néz körül ebben a döntő, mondhatnám, történelmi pillanatban, és igyekszik megállapítani a valóságot. Ez a pillanat váratlan, bármikor, bárhol bekövetkezhet, mondjuk, délben két órakor az Oktogon téren. A felnőtt, aki most született meg, egyszerre másképp nézi a körülötte levő embereket, házakat, járműveket és összefüggésüket. Semmit sem ad beléjük önmagából, nem „öltözteti fel” a meztelen tényeket, mint Pirandello mondaná, nem képzel beléjük semmi magasabbrendűt, vigasztalót vagy megnyugtatót. Egyáltalán nem képzel többé, csak tudomásul vesz. A képzelet a gyávaság és gyengeség jele. Tulajdonképpen kérés, amit a valósághoz intézünk: legyen jobb, barátságosabb, engedékenyebb hozzánk. A felnőtt nem kérleli többé a valóságot. Tudomásul veszi, és ha kedve tartja, harcol vele. A valóság üt, a felnőtt visszaüt. Igyekszik a valóságot a maga szükségletei szerint formálni, a maga szolgálatába kényszeríteni. Vagy, ha ehhez nincs bátorsága és ereje (a felnőtt is lehet gyáva és gyenge), elfogadja. De semmi esetre sem akarja „megszépíteni”.
Már én is felnőtt vagyok. Bátor-e vagy gyáva, erős-e vagy gyenge: majd elválik. Tudomásul veszem a világot és a sorsomat. Látom lehetőségeim határait. Ne értsen senki félre: nem elragadtatással. Erre igazán nincs okom. Nagyjából sejtem, mi vár még reám. Hozzávetőleg kiszámíthatom: még ennyi leírt szó és elolvasott könyv, még ennyi szeretet és harag. Az autónál is, ha egy bizonyos kilométerszámot már lefutott, aránylag könnyen kiszámítható, mennyi út van még előtte a természetes halálig. Közbejöhetnek ugyan hirtelen akadályok is. Sok lehetőség, nagy meglepetés itt sem akad: keskeny skála a rák és a gépfegyver között. Előfordulhat, hogy időközben, szerény eszközeimmel, tehetek valamit az emberiség érdekében is. Ehhez mindenesetre erő és elszántság kell, mert most már bizonyosnak látszik, hogy az emberiséget még a szabadságra is ökölcsapásokkal kell rákényszeríteni. Az emberiség többsége ugyanis nem felnőttekből áll. Egyszer már ezt is tudomásul kellett venni.
Ilyen derűs és bölcs gondolatokkal töltöm felnőttségem első napjait. Bennem és körülöttem csupa igazság. Most ismerkedem meg közelebbről a valósággal. Amikor behoztak, az egyik orvos egy pohár vizet mutatott, és megkérdezte: mi ez? „Egy pohár víz” – feleltem szerényen. Az orvosok jelentősen néztek egymásra. Egyikük szomorúan mondta: „Teljesen elvesztette hallucinálóképességét. Pohárnak tartja a poharat, és víznek a vizet. Reménytelen eset.” Állapotom, e körülményekhez képest, tűrhetőnek mondható. Nem érzem magamat sem jól, sem rosszul. Vagyok. Éjszakánként néha még felriadok a vadkacsák hangjára. De már nem akarom megfejteni jelentését. Egyre elhalóbban, mind távolabbról hallom. Nemsokára egészen eltűnik majd, mint egy szó, amit nagyon halkan mondtak, sűrű ködben.

1937