---

Cybulski

Kire hull a leldobott picula?
Az lesz a hunyó.

A hunyót halántékon éri
egy repeszdarab.
Elesik, nem fáj semmije,
csak elesik.

Aki hunyó volt
és nem az ő halántékát érte a repesz,
aki kilépett az égő ház falán,
akinek robogó vonatra kellett felugrania.
az minden robogó vonatra felugrik.
minden ház falán kilép,
utolsót kiált minden kiszámolás után,
minden piculára felteszi életét
és addig dobja az égre,
míg odaragad.

Holttestünket a hinta
vitte tovább,
fel,fel a földre.

Aztán nyolcas sorokban énekelve
felvonultunk az emlékezetbe.

Guggolunk a békében, fogunk közt kavics.
homok alá kaparjuk halottainkat,
ugrálunk fölöttük, mint a békák
zöld bugyogóban, kopaszon,
alagutat fúrunk és bekiáltjuk,
mi lesz az ebéd,
két kézzel tömjük szánkba
a homokot.

Elkaparjuk halottainkat a gyermekkor alá.

Egy darab túlvilágot
könnyebb megvarrni, mint egy inget.
Egy darab glóriát
könnyebb tisztán tartani,
mint a homlok
belsejét.

El szeretné érni azt a kezet,
amit eltakar a vonat —
vonatba költözik.

Mindig csak egyetlen pillantásban
lehetünk otthon —
otthontalanok.

Bombák zörejével szívünkben
szorongva a teli tál étel előtt
kezünk kinyújtjuk, visszakapjuk,
nézzük a levest elgőzölögni.

A sötétség mélyén,
ahol a lénybe hajlik.

A szerelem szakadékaiban.

Egy másik bolygón,
egy másik nevetésben.

Ezen a földön, ahol egymáshoz találunk.
Semmi más. Csak a lét egyszerű
szerszámai. Mindenfajta gyilkolás ellen
az egyetlen születés. Egyféle szó:
a vajúdás nyelvtana. A magzatmázas
jövő köldökzsinóron.

A nap minden üzenete a miénk,
de nem látjuk csak a vöröset, a sárgát,
nem halljuk a fény tagolatlan beszédét,
csak egy-egy villanatra, mikor szeretünk.

De micsoda láthatár,
amibe tenyerünk nyújtjuk,
magasan, hogy az égi szél elérje!

Micsoda nyelv,
amire lefordítjuk magunk,
hogy értse a fény!

Arcunk a jövő arca már,
lassan a földbe tűnünk.

Forrás: A Hét, 1973. július 6.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ