Frank kollégámat, ha az ember kívülálóként szemléli, amint támasztja a pultot, és jelentőségteljesen bámul ki a fejéből – ki, ki a bejáraton túlra, ahol az embertömegek nyüzsögve szökdösnek ki a sárga taxikból nagy kufferokat előrántva, mintha az életüket is becsomagolták volna egy-egy hétvégi utazásra – meglehetősen mélygondolatú férfiúnak hiheti. Azt sem vonom kétségbe, hogy az, de a mi szempontunkból ez most teljesen mindegy. Frank már onnan kezdve különleges jelenség, hogy igazából Cordelle a neve, de ezt már csak valószínüleg az édesanyja tudja róla pontosan, és a hivatalos okmányok kezelői. Kezdettől fogva csak a jót mondja nekem. Minden napra s akár mindenki számára jut valami személyre szóló közhely, amit Frank úgy tud előadni, hogy a legdörzsöltebb fazonok is megtorpannak, hogy azt mondják fennhangon maguk elé morogva:
– Te, Jack, ez a fickó mond valamit.
És ha ez a felismerés csak egy pillanatig is tartott csupán, az már Frank érdeme.
– Láttál te már boldogtalan jamaikait? – állt elő egyik nap.
Mondom, nem. Nem is nagyon voltak olyan időszakok az életemben, amikor Szatmáron túl sok részt vállalt volna mindennapjaimban akár egy jamaikai is. De azt a keveset, akit mégis utamba sodort az élet a későbbiekben valóban nem mondhatnám boldogtalannak. Bár messzemenő következtetéseket akkoriban még nem vontam le a dologból, eszembe jut, amikor vagy tíz éve Livia kivitt a bolhapiacra, ahol elmaradva a társaságtól egy raszta rituálénál akadtam le. A kontyba tornyosított sűrűn font hajú füstölgő derék ember egy kupac kockás holmi körül lejtett ősi táncot ritmusra ismételgetve, hogy „vandala boxa, vandala… vandala men, vandala”. Amikor később Livia elrángatott az átszellemült állapotomból és a vandala-ünnepből, megtudtam, hogy lényegében csak egydolláros boxeralsókat árult az illető. Liviát azóta is bántja, hogy szétfoszlatott bennem egy ilyen illúziót, mert ő meg olyan áldott jó lélek, hogy semmi esetre sem okozna szándékosan ekkora csalódást senkinek.
– Hát, látod, itt van a titok! – könyökölt fel Frank a pultra, mint egy kormányszóvivő, amelyik épp a kánaánt készül a népnek bejelenteni. – Mindent úgy kell venni, ahogy van. Semmit sem kell szívre venni. Minden rossz napot csak úgy kell elkönyvelni, hogy ez is csak egy a sok közül. A jókat pedig élvezni. Élvezni kell!
Aztán körbenézett, igazított egyet a zakóján, odahajolt hozzám, és jelentőségteljesen odasúgta:
– Nekem csupán egy dolgom van az életben: feketén maradni és meghalni!
Azóta számtalanszor hallottam már az ars poeticáját vagyishát életfilozófiáját, néha a fenti mondatot megspékelve azzal, hogy közbeékelte: „… boldognak lenni és…”

Irígylem is jókedélyűségét, hiszen vannak napok, amikor ránkszakad a világ, fejünkre roskad a hétköznap. Frank pedig derűsen néz ki fekete homloka mögül, lazán támaszkodva a pulton, s átnézve a gondokon ki, ki a szabadba, és csak egy gondolata van:
– Ez is csak egy nap a sok közül.
És ha a probléma megoldása közepette jut rá alkalom, akkor feltétlenül odaszól:
– Azt gondolod, nekünk, jamaikaiaknak egyszerűbb ott az élet?… Nem. Nem az. De mondd, mit érnek el azok, akik állandóan csak panaszkodnak? Akik állandóan csak gondterheltek? Akik mindenben csak a rossz oldalát látják? Mondom én neked, testvérem: az ÉLET a fontos. Ez a leglényegesebb ebben az egészben. Élni kell. Az élet jó.
Hogy ezt az életigenlést és derűt hogyan tudja átadni másoknak is, de főleg ifjú vagy középkorú hölgyeknek, magam sem tudom, az azonban tény, hogy ha ilyen kategóriájú utas kerül Frank elé, akkor néhány másodpercnyi duruzsolást követően intenzív – és leginkább tüzelő kancákra emlékeztető – nyerítés harsan fel a kolléga pultja felől. És miután kinyerítette magát, az utas elégedetten távozik, elfelejtve minden baját és a késés miatt elveszített csatlakozását is, ami miatt majd egy hazájától távoli reptéren kell töltenie az éjszakáját.
– Hát erről beszélek én neked, testvérem… a hozzáállásról.

Amikor már hetek óta nem tudtam magam kikúrálni a náthából sem szirupokkal, sem extra forte tablettákkal, és a kollégáim is mindent latba vetettek, ki-ki a maga nemzete fortélyos praktikáit emelve ki elsősorban az almaecettől a reszelt tormába mártott mézes medvecukorig, akkor Frank szólt, felejtsek el mindent. Mert a legjobb gyógyír a bajomra a jamaikai rum. Jamaikai fehér rum babérlevéllel és egy kis blehblahblah (nem értettem) porral.
– Láttál te már engem betegnek? … Nahát!
És valóban nem láttam.
S ahogy egészségvédelemre, úgy bármi egyébre is megoldásai vannak, naprakészen. Csak benyúl a nagy bőrtáskájába, és már kerül is elő a megfejtés bármire. Már napok óta bajlódtunk azzal, hogy egy hivatalosan megvásárolt Windows program elveszejtett kódját valamiképp visszaszerezzük, hogy a drága pénzen vett szoftvert használhassuk, amikor Frank megelégelte a nyavalygásunkat, és a táskából előhúzott egy ütött-kopott másolt cédét.
– Ezt tedd csak be a gépedbe, s minden megjelenik, ami kell.
– És a kód?
– Nem kell ide semmi kód. Te csak tedd, amit mondtam.
És nem is kellett.
Mondom neki a minap:
– Még egy hónap, és hazamegyek.
– Mi az? Megint? – meredt rám
– Mi az, hogy megint? Frank, te minden nap hazamész a szeretteidhez. Én még csak idén most másodszor.
– Haza? Haza neked is itt van. Amikor majd visszaköltözöl az országodba, akkor meg megint ott lesz – nevetett, majd elkomorodott egy pillanatra, aztán eltöprengve hozzátette – Igazad van, én is minden nap hazamegyek. Haza, Jamaica-ba – és harsányan felkacagott a véletlen egybeesésen, hogy a New York-i kerületet, ahol lakik, éppen Jamaica-nak hívják.
– Haza bizony. Minden nap. Jamaica-ba!

New York, 2011. április 16.

1. Rozek Enikô:
   2011. április 19. 12:23

   Az már biztos,hogy nagyon fontos,hogy jó legyen a hangulatunk,mert ez is nagyban hozzájárúl egészségünk megôrzéséhez,vagy visszaszerzéséhez.Bár az is igaz,hogy nem mindig sikerül ezt megvalósítani.Kívánok neked jó egészséget,és nagyon szép Húsvétot,annak ellenére is,hogy távol kell lenned a szeretteidtôl.Meglásd,hamarosan találkozhatsz velük.:)

2. Keszthelyi György:
   2011. április 19. 16:51

   Kedves Enikő, milyen szép tanácsokat ad. Egészen elérzékenyültem. De komolyan.

3. demivanna:
   2011. április 19. 18:18

   a jamaicai rum gyógyító és problémamegoldó hatása felől semmi kétségem…:-)
   egyébként a többiről E. T. jutott eszembe…: – Haaaza… haaaaza!

4. Art úr:
   2011. április 23. 03:31

   Töltöttem egy rumot magamnak lefekvés előtt. Valamiért nekem is a (pufók) UFÓk jutottak most eszembe a sok szépség olvastán. Az meg Deb érdeme, hogy hülyének nézettem magam a LaGuardia reptér vendéglőjében, mert ebéd közben harsányan röhögtem. Magamban.

   Mondom ma Franknek, Frank, te, írtam rólad a blogomban. Azt mondja, az mind helyes, hinteni kell az optimizmust. Majd felvette a kígyóbőr mintájú cipőjét és elrepült Miamiba. A családjához.