Kísértetek alkonya

Derűs hangulatban távoztam a moziból. Egy kicsit az volt az érzésem, mintha megszabadultam volna valamitől. CsecsemőkorátóI kezdve nyomasztó rémek seregével népesedik be az ember lelke, és később, ha igazán élni akar, kínnal próbál szabadulni tőlük. Ehhez bátorság kell és gyakran még idegen segítség is. Most, mondom, jól éreztem magamat a mozi után. Megkönnyebbülten mentem, mint aki segítséget kapott. „Hát igen – gondoltam – így kell bánni a kísértetekkel. Nem szabad komolyan venni őket.”
René Clair filmjét láttam, az Eladó kísértet-et, a francia szellemnek ezt a zseniális kis termékét, angol színészekkel és Karinthy Frigyes helyes, vicces magyar felirataival. Ennek a filmnek egy kísértet a hőse, az egykori skót lovag hazajáró lelke. A várkastélyt megveszi egy amerikai milliomos, szétszedeti, becsomagoltatja, átviszi Floridába, és újra felépítteti. A kísértet vele megy, botrányokat okoz, és maga is botrányokba keveredik.
Ez volna az úgynevezett cselekmény, ami ebben a filmben a legkevésbé fontos. Ritka az ilyen film, amelyben a cselekmény majdnem mellékes, és helyette a szellem a fontos. Ennek a szellemjáró filmnek azonban van szelleme, méghozzá a legjobb fajtából. A tiszteletlenségnek, a gúnynak, a fölényes-könnyedén jelentkező mély kritikának francia szelleme ez, közel jár ahhoz, amit Gide, Giraudoux vagy Cocteau egyes szatíráiban láthatunk.
Mi történik végeredményben ebben a filmben? Jön egy nagyon okos francia művész, és tökéletesen leszámol a kísértettel mint intézménnyel. Még olyan komolyan sem veszi, hogy letagadja. Nem igyekszik nagyképűen bebizonyítani a kísértetről, hogy nincs is. Vállat von, elismeri, hogy van, bemutatja, és angyalian, minden bántó él nélkül nevetségessé teszi. „Kísértet, hazajáró múlt? – kérdi finom mosollyal Clair. – Lehet, hogy van, de nem számít.”
Az ódon lovagvár históriája, mely más rendező kezében hátborzongató idegfilmmé vált volna, fennkölt hörgésekkel és csuklásokkal, René Clairnél mulatságba fullad. A kísértetet áruházi reklámnak akarja felhasználni az amerikai milliomos, lánya szemrebbenés nélkül flörtöl vele, és tulajdonképpen csak a politikusok veszik komolyan (az amerikai szenátusban tiltakoznak a külföldi kísértet bevándorlása ellen, a londoni Lordok Házában viszont a patinás, nemes kísértet elkótyavetyélését panaszolják).
Száz apró humoros ötlet jár együtt a kísértettel. René Clair megtanít arra, hogy nevessünk azon, amitől eddig féltünk. Éjfélt kongat az óra a lovagteremben, szélroham rázza a függönyöket – és az ember derűsen szemébe nevet a kísértetnek. „Maga a kísértet?” – kérdezi kedvesen az amerikai lány a bástyán, és a kísértet kissé rezignáltan feleli: „Öhöm.”
Igen, így kell bánni a kísértettel, így kell bánni azzal, ami visszajár a múltból, holott nem ide való. René Clair megmutatta a megoldást. Most már csak rajtunk áll, hogy ezentúl is borzongani akarunk-e, ha jön a kísértet, vagy pedig nevetünk rajta, és megveregetjük a vállát? Bizonyára látunk még ezután is kísértetfilmeket komoly rémségekkel, kísértő múltat haragos lánccsörgetéssel – de, azt hiszem, már nem fogunk nagyon megijedni. Igaz, hogy azért nem szabad általánosítani. Mert akadnak sokan, akik a valóságtól jobban félnek, mint a szellemjárástól, és a jelennek kevésbé mernek szemébe nézni, mint a múltnak. Ezeknek nem ajánljuk ezt a filmet. Ezeknek egyáltalában semmit sem ajánlunk.

1936