Som egy délután kihajtott, messze maga mögött hagyta a várost. Szállingózott a hó, de a betonúton s a földeken hamar elolvadt. Az országútról jól látszott a szikes domboldallal határolt lakatlan terület, ahol az északnyugati szélben füstoszlopok dőltek a rétre. Itt égették a város szemetét.
Som talált egy helyet, ahol leparkolhatott és gyalogosan indult befelé. Lehetett addig majdnem egy kilométer.
Nem messze onnan, ahol a szeméthalmok véget értek, s mellettünk láthatóvá vált a piszkos, kiaszott fű, egy bódé állt, amolyan kicsi irodaféleség, azé az emberé, mondjuk, aki átveszi az égetésre érkezett szemetet. Tulajdonképpen azé az emberé volt, aki sorrendi alapon bizonyos időközökben egyszerűen alágyújt a szemétnek.
Som nem a teherautóktól kinyomott úton, hanem az őszi nedvességtől süppedős réten át közeledett. Bepillantott a bódé ablakán, kopott szürke arc fogadta, olyan kifejezéssel, mint aki nincs gyalogosokhoz szokva. Erre nemigen sétálnak.
– Keresek valamit – mondta Som, s maga is rájött, milyen ügyetlen ebben a pillanatban.
Az ember a bódéból rést nyitott az ajtón, úgy bámult Som széles, szomorkás arcába.
– Szétnézek egy kicsit – mondta Som, s tűrte, hogy méregessék.
– Tessék – mondta az ember a bódéból.
Som hálából hirtelen magyarázni kezdte, hogy valami a szemétbe került, mert nincs otthon, nincs már meg, nincs egyáltalán sehol, s ha lehetne, megkeresné.
– Tessék.
Az ember erre visszament a bódéba, Som pedig elindult a füstölgő rakások között. Egy darabig zsebre dugott kézzel járkált, nézdelődött, aztán visszatért a bódéhoz és megkérdezte, mégis, például merre van a frissebb szemét. Az ember a bódéból erre csak úgy kimutatott az egész szemétre.
– Ott – mondta.
Som visszaindult, de alig pár lépés után akaratosan megfordult és bemosolygott a bódé ablakán.
– Nincs magának egy lánya? – kérdezte, mintha a szemétben megpillantott volna valamit, ami a bódéban ülő ember családjára emlékeztetné.
– Miért? – kiabált kifelé konokul az ember a bódéból.
– Csak – mondta Som.
– Ja! – mondta az ember a bódéból. – Aha! – És látszott rajta, hogy ezzel a maga részéről befejezte.
Som láthatta, képtelen barátkozni. Tovább járkált a szemétrakások s a ráfonódó füstpászták között, mintha egy kiállítás folyosóján bámészkodna, nem pedig kedvenc tárgyát keresné. Tulajdonképpen nem is igen keresgélt, inkább a lába elé nézett. Sok volt az üvegtörmelék, üveg, ami nem ég el.
Elérkezett a rakások széléig, ahol az északnyugati szélben megdőlt az első füstoszlop. Egészen tisztán megpillantotta a férfi és a nő alakját az alacsony, szikes domb tetején. Előttük szürke gyermekkocsi állt, mintha most érkeztek volna sétájukból a gyerekkel, s mint egy tűzhányó peremén, megtorpantak a látványtól.
Aztán a férfi rátette a lábát a kocsira és meglökte, hogy bukdácsolva elinduljon az égő szemétrakások felé. Ahogy nagyokat lendült a vakondtúrásokon, töredező furnér szilánkjai villantak körülötte.
Som egy csecsemőre gondolhatott, mert szaladni kezdett, bár a távolság nagyobb volt, semhogy idejében odaérkezhetett volna. S tényleg, még elég távol volt, amikor a füst függönyén keresztül látta, hogy a gyerekkocsi rázuhan arra a rakásra, ami épp útját állta. Amikor felborult, a benne levő ezernyi kacat egy pillanatra fölporzott.
Som nem fordult vissza, mert a kiboruló kacat között valami fényesen csillant s kíváncsivá tette. A gyerekkocsi ezerkilencszázharminchatos típusú volt, még benne maradt egy része annak, amit a szemétbe szántak. Törött ceruza, gyaluforgács, kibomlott plüsspárnácska, amin most kihunyó csillagként villant föl egy-egy olvadó hópehely. A csillogó valami sem hevert messze. Egy magnetofon mikrofonja volt. Fején megolvadt a műanyagrács, egészen beleolvadt a hüvelybe. Tényleg el lehetett dobni. Som mégis zsebre tette.
Elindult hazafelé, közben fölnézett a dombra, azokra, akiket az előbb még szülőknek vélt. De szülők is voltak: valahonnan előkerült a gyerek is, már vállukig ért, fázósan elkeskenyedve baktatott közöttük.
– Megtalálta? – kérdezte az ember a bódéból, amikor Som már elhaladt előtte s leparkolt kocsija felé nézegetett.
– Ó, nem – mondta Som. – Sajnos.
– Akkor az mi ott a zsebében?
– Ez? – kérdezte Som, és elővette kezét a zsebéből, a kezét, melyben a mikrofont szorongatta. – Találtam.
– Na tegye vissza – mondta az ember a bódéból egészen nyugodtan.
Som engedelmesen megfordult, és odadobta az első szemétrakásra.
– Nem oda – mondta az ember a bódéból. Oda, ahonnan elvette.
Som megfordult, elsétált az első szemétrakásig, felvette a mikrofont, aztán továbbsétált a füstpászták között arra a helyre, ahol a gyerekkocsiból az a sok miegymás kiborult, és oda dobta, ahol sejtette, hogy épp heverhetett, mielőtt lehajolt volna érte. Most már hazamehetett.
– Piszok – mondta neki az ember a bódéból, amikor másodszor is elhaladt előtte, s éreznie kellett, mennyire komolyan gondolja.

Forrás: Vissza a fülesbagolyhoz. Válogatott elbeszélések. Digitális Irodalmi Akadémia