A hír, hogy az Amerikai Egyesült Államok a világon huszonötödikként független országként elismerte a törökök által 1915-1923 között végrehajtott örmény tömegmészárlást, nem csak a törököket, hanem az egész világot gondolkodóba ejtette. Mi történhetett?
Amerika ugyanis ezúttal annak dacára cselekedett, hogy tudatában volt: török szövetségesei nem veszik tőle jó néven e bármi kései „ejnyebejnyét”, amelynek meghozatalát nagyrészt a pillanatnyi politikai konjunktúra befolyásolta.
Beszédes amúgy az előtte felsorakozó országok névsora és az elítélő határozatok megszületésének időpontja. A sort a távoli Uruguay nyitotta meg 1965-ben, őt követte jó tíz év múlva Ciprus, majd 1988-ban Örményország is hallatta hangját. Nyomában Oroszország került fel a listárs (1995), majd Kanada (1996), Libanon (1997) és Belgium (1998) következtek. Ugyanabban az évben Franciaország is hallatta a hangját, egy év múlva Görögország lépett ringbe, majd az ezredforduló évében csatlakozott az eddigiekhez a Vatikán, Olaszország, 2003-ban pedig Argetína és Svájc is. Hollandia és Szlovákia 2004-ben emelték fel szavukat, 2005-ben Venezuela, Litvánia, Lengyelország szánták el magukat. Chile 2007-ig várt ki, Svédország 2010-ben mondott ítéletet, majd a sort Bolívia (2014), Ausztria, Csehország (2015) és Németország, (2016) zárták. S most meg Amerika. De miért ilyen későn?
Hiszen az eseményektől több mint száz esztendő telt el.Kellő idő ahhoz, hogy egy nép saját őszintén saját lelkiismeretébe nézzen. Hiszen az akkori történések azóta sem múló sebeket hagytak egy nép lelkében; s velük együtt mindazokéban, akik együtt éreztek vele.
A világirodalomban, a művészetekben is kitörölhetetlen nyomokat hagyott az örmények üldöztetése, mindenek előtt Franz Werfel A Musza Dag negyven napja c. regénye révén, de nagy művészi erővel szól a népirtás körülményeiről Antonia Arszlan Pacsirtavár c. regénye, amelyet az olasz Taviani-testvérek sikerrel filmesítettek meg.
Szerényen, de határozottan tanúskodik az ügyben az örmény származású Aïda Aznavour-Garvarentz énekesnő, a neves Charles Aznavour (eredeti örmény családnevén Aznavourian) nála alig 16 hónappal idősebb nővére, akik családjuk nagy részét vesztették el a törökországi deportálások során. Az örménységéhez élete végéig hűséggel ragaszkodó világsztár nagy hatású dalban énekelte meg az örmény tragédiát, szövegét zeneszerző sógora, Aïda férje zenésítette meg. A dal születésének előzményiről, 1975-ös ünnepi bemutatásáról és fogadtatásáról Aïda Öcsike című memoárja tartalmaz hiteles adalékokat. (CsG)