„…Április 24-én kora reggel a török hatóságok tudatták az izmiti örmény lakossággal, hogy katonabiztonsági okokból el kell távolodniok a Dardanelláknál folyó harcok közeléből.
De mivel ez az áttelepülés csak ideiglenes — pontosították —, úgy rendelkeznek, hogy csak kevés csomaggal szereljék fel magukat. Azt tanácsolták, adják le a kulcsokat a rendőrségnek, amely a tulajdonosok távollétében biztosítja a védelmet. Az utazás déli irányban, vonaton történik, a jegyek ára az „utasokat” terheli. Arról azonban tudomásunk van, hogy az egész Baghdassarian család állatvagonban hagyta el Izmitet Anatólia irányában.
Hogy meg is érkeztek oda, arról egy barátnőnk révén szereztünk tudomást, aki csodával határos módon menekült meg az öldöklésből; ő látta, amikor leszállították őket, hogy folytassák az utat gyalog, és látta az én hétéves kis nagybácsimat, ahogy a konvoj között szaladgálva gyufát árult. Ezek után többé nem beszélhetünk utazókról, hanem deportáltakról; piszkosak voltak, éheztek, szomjaztak, de ez még nem volt semmi, az ő utazásuk csak most kezdődött: utazásuk az iszonyatba. Még rosszabb, hogy ezt el sem tudták képzelni, bár annyit már megértettek, hogy minden remény elveszett. Barátnőnktől elbúcsúzva — akit egy rendkívüli helyzet visszaindítva Konstantinápolyba megmentett a közös sorstól — nagyapám ennyit mondott: A szemeidet küldöm, ők viszontlátják Knart, viszontlátják a lányomat… ezek voltak utolsó ismert szavai.
Április 28-án a deportáltak áradata újonnan érkezőkkel felduzzasztva az Eufrátesz mentén hömpölygött alá Deir-es-Zor irányában. 200 kilométeres áradat… Örmények tízezrei, életlehetőség, hajlék nélkül, dizentériával és tífusszal megtizedelve… többsége mezítláb — a cipők már nem bírták. A halottak megsokszorozódtak és már képtelenség volt őket elföldelni, ott maradtak az úton, mindegy hol… Az asszonyok egész nap hátukon cipelik gyermekeik holttestét, nehogy a nyomukban loholó kutyák felfalják. Az Eufrátesz meg görgeti a nem szerint különválasztva, kettenként háttal összekötözött testeket. Három nap múlva az Eufrátesz vörösre válik. Vörösre a vértől… A fiatal nőket megerőszakolták, most meztelenül menetelnek, kezük a hasuk alatt, mentve, amit lehet szemérmük maradékából… A gyerekek kiéhezve vetik rá magukat mindenre, amit csak találnak, habzsolják a füvet és a földről még az ürüléket is… Szétmarták őket a férgek. Beláthatatlan messze az út hosszában az akasztottak körvonalai sejlenek.
Négy hét után az Eufráteszen száraz lábbal át lehet kelni; egyes részein gátat képeztek a holttestek. Néhány ezer túlélő azonban megérkezett Deir-es-Zorba — amit kolóniának kereszteltek el, szép kis kolónia! — és sehol semmi. Sem fedél, sem orvosi segítség, sem táplálék… Csak lovas csendőrök ostoroznak és kaszabolnak a kedvükre, hangulatuk szerint. A fiatal nőket, akik még nagyjából egészségesek voltak, eladták, mint rabszolganőket a környék arab nomádjainak. A férfiak, akik megpróbáltak kiszökni a táborból, hátha találnak valamit, amivel családjuk éhen pusztulását megakadályozhatnák, akasztófán végezték. Kiút csak egy van a halálon kívül, egyetlenegy: megtagadni a keresztényvallást és áttérni a muzulmánra. Attól kezdve az ember ehetik, mosdhatik, öltözhetik, fedelet kap a feje fölé… attól kezdve az ember élhet.
Azt hiszem, csak néhány gyerek tette ezt, a szüleikválasztották ezt a megoldást, az egyetlent, amivel a kegyetlen haláltól megkímélhetik őket. Krisztus irgalma legyen velük, de mi mindig biztosak voltunk abban, hogy a Baghdassarianok nem éltek ezzel a lehetőséggel, és hogy, ha az Úr úgy akarja, hogy valamelyiküket egy napon megtalálhassuk az örmény diaszpóra egy zugában, akkor a mi hitünkhöz híven fogjuk megtalálni.
Tehát, ha elérkeztek is a túlélőkkel Deir-es-Zorba, mi lett a sorsuk? — Közelben a kősivatagban vagy egy üreg. A lakosság „örmény barlang”-nak hívja. Ide hajtották a deportáltakat, amennyi csak befért, azután meglocsol-ták petróleummal és meggyújtották. Ezrivel hevernek ott a csontvázak. Talán ez a mi családi sírboltunk?
Anyám élete utolsó percéig — amikoris a moszkvai repülőtéren a halál lesújtott rá — őrizte a reményt… a józan ész ellenére. Rengeteget kutattunk és Charles nagyon is híres: ha túlélték volna, tudnánk. Számomra sajnos bizonyosság, hogy a népirtás másfél millió halottja közt vannak. Halottjai annak a népirtásnak, melyet a törökök hajtottak végre, s mely előtt a világ behunyta a szemét.
Őértük és az összes túlélőért született az „Elestek …” c. gyászdal egy nép halálára, melyet Charles írt és Garvarentz komponált…

Elestek ők, anélkül, hogy tudnák miért
Férfiak, asszonyok és gyerekek, akik csak élni akartak
Ijesztő mozdulatokkal, mint a részegek
Megcsonkítva, lemészárolva rémületbe meredő szemmel
Elestek ők, Istent idézték
Templomuk küszöbén vagy saját portájukon
Sivatagi nyájban, tántorogva, csapatosan
Leterítve szomjúságtól, éhségtől, vastól, tűztől

Senki nem emelte fel szavát a világ ujjongása közepett
Hogy egy népet a vérébe fojtottak
Európa felfedezte magának a jazzt és a zenéjét
A trombiták sikolya elnyomja a gyermekek jajkiáltását

Elestek ők, szemérmesen, zajtalan
Ezrekért, milliókért nem moccan a világ
Hirtelen pici piros virágokká válnak
Betakarja a homokos szél és aztán a feledés

Elestek ők, a szemük tele nappal
Mint a madár, melynek egy labda röptét szegi
Meghalni, mindegy hol, nyomtalan,
Ismeretlenül, utolsó álmukba felejtkezve

Elestek ők, azt hitték odavalósiak,
Hogy a gyermekeik folytathatják a gyerekkort
Hogy egy napon a remény földjét tapossák
Nyitott országában a kinyújtott kezű embereknek

Én azé a népé vagyok, amely ott alszik temetetlen
S inkább meghalt, hogysem hitét megtagadja
Soha nem hajtott fejet a jogtalanság előtt
Mégis túlél mindent egyetlen jajszó nélkül

Elestek ők, hogy belépjenek az idő örök éjszakájába
Bátorságuk végcéljához
A halál lesújtott rájuk korukat sem kérdve
Mert megbízhatatlanok voltak, hisz Örményország gyermekei

Charles Aznavour dala meghallgatható eredetiben alább (youtube)

Charles ezt a dalt lemezre vette Barclay-nál április 24. éjjelén. Másnap este Párizsban a Pleyel teremben – mint minden esztendőben – ünnepélyes megemlékezést tartottak a népirtás áldozatairól. Soha nem felejtem el azt az estélyt… Éjfél felé már lassan befejeződött a ceremónia, egy férfi lépett a színpadra és a közönség figyelmét kérte: „Barátunk Charles Aznavour ma reggel Egyesült Államokba utazott, ezért nem tud köztünk lenni ma este, de hagyott számunkra egy üzenetet”…
A nyitott színpadon csak egy mikrofon állt magában… egyszer csak felcsendült Charles hangja:

Elestek ők, anélkül, hogy tudnák miért
Férfiak, asszonyok és gyerekek, akik csak élni akartak…

Egy emberként állott fel a közönség, hangtalanul, a meglepetéstől és felindulástól dobogó szívvel. Sírtak az emberek, különösen a férfiak, és én Garvarentz kezét szorítva könnyes szemmel az enyéimre gondoltam és mindenkire aki ott meghalt, de arra is, hogy mivé lett, mit jelent az én öcsikém a világ összes örménye számára… Nagyon büszke voltam rá ezen az estén. Nem először és nem is utoljára.

És alább a híres dal egy 2019-es felvétele, a Charles Aznavour emlékére rendezett díszhangversenyről. Énekli az örmény Hakob Ghasabian

Forrás: Aïda Aznavour-Garvarentz: Öcsike. Babits Kiadó, Szekszárd, 1994. Schubert Éva fordítása alapján

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ