A gazdag ember aznap nem jól érezte magát. Délelőtt automobilon Budánjárt, azután bement a börzére és beszélt hosszan egy magas, szőke urral, akinek keskeny, gyémántos csatt volt a nyakkendőjében. A gazdag ember ezt a gyémántos csattot nézte behatóan és próbált valami összefüggést találni a gyémántos csatt és az ő élete között, de ez körülményes és fárasztó munka volt. Később a lépcsőházban egy karfadisz vonta magára figyelmét, meg is állt előtte és később arra gondolt, hogy kivéteti onnan a karfából és hazavitteti magának. Mégis enélkül ment haza, megnézte óráját és fürdőt rendelt. Egy teljes óráig lógott a zománcköves kádban, langyos vizet és meleg vizet engedett bele felváltva és a sok pénzére gondolt. Azon is csodálkozott, hogy vajjon nem lehetne-e a bőrét valahol finoman, valami nagyon finom késsel fölvágni és beleengedni a langyos vizet a bőre alá, arra való tekintettel, hogy a bőre és az izmai között nagyon hideg van. Határozottan, nagyon örülök a pénzemnek, gondolta aztán. Aztán arra gondolt, milyen lehet az ember agyveleje belül. Szürkés, nyirkos kocsonyát látott maga előtt, apró likacsokkal, melyek nehézkesen nyildokolnak és lélegzenek.
Fürdő után a gazdag ember ebédelni kezdett. A levest nagyon jónakn találta, aztán elbusitotta az a gondolat, hogy milyen kár, hogy az ember csak a szájával tud enni és csak a nyeldeklőjén van izlőszerve, például a szeméhez hiába nyomogatna egy darab hust, az nem érezne semmit a husból, sőt talán kellemetlen volna neki. Másrészt például az izlőszerve se érez már semmit abból a husból, amit tegnap megevett. Sőt talán az, aki tegnap evett, egészen más ember volt, nem is ő volt. Annál rosszabb.

Ebéd után feleségével enyelgett néhány percig. Ezuttal könyvekre és drámákra gondolt, amiket fiatalkorában olvasni szokott s néha még most is, este az ágyban, vagy végig néz szinházak páholyából. Mindig kinosan és kellemetlenül lepte meg, hogy az irók a szerelemből valami sajátságos, gomolygó dolgot csinálnak, szorongásokkal és köddel. Holottb nincs talán világosabb és átlátszóbb s egyszerübb törekvése az emberi kivánságnak: hiszen oly pontosan meg lehet határozni, egyetlen pontra süriteni s ott kögiteni azt a határozott célt, mely felé ezek a kivánságok irányulnak s tökéletes és abszolut kielégülést nyernek. Soha még ebéd után nem volt benne olyan határozottan bizonyos, hogy jóllakott, mint ez enyelgések végeztével. Igen, ha még távoli ködfoltokról, vagy a tengerfenék növényvilágáról beszélnének, s ott használnák a misztikum szavait, azt még lehetne érteni, – mert a távoli ködfoltokat s a tenger fenekét igazán nem ismerik jól az emberek. De a szerelmet nagyon jól ismerik. Eszébe jutott, hogy ő már sokszor gondolt erre.
Valamit elfelejtettem, amit nem is tudtam soha, tette hozzá magában. De én már régen éreztem, hogy valami kikivánkozik belőlem. Csakugyan úgy érezte. A mellében zavaros feszülések voltak, mintha buborékok volnának. Mintha a tüdejével evett volna valamit, amit nem tudott most megemészteni. Az arcát is külön érezte, mint egy lárvát. Eltünődött és a tükör elé ült.
Nézte az arcát. Hja, – mondta – ezen nem lehet változtatni. Minden rendben lett volna, az orra nem tetszett csak, és eszébe jutott a kozmetikus, aki megigérte, hogy majd megcsinálja. Igaz, az nem jelent majd sokat. Szemei körül nyomogatta a bőrt és hirtelen nagyon kivánkozott rá, hogy valami más kifejezést adjon az arcának. De nem sikerült. Csakugyan, merev lárva, gondolta. Ha meghalok, kicsit puhább lesz. De nem, meghalni nem jó, mert abból valami zavaros és kellemetlen ködöt csináltak az emberek. Most már bizonyosan tudta, hogy valamije hiányzik. Nagyon szerette volna tudni, mi az, hogy kiszámithassa, mennyibe kerül. Valószinü volt most már, hogy nem az arcából hiányzik ez a valami – de talán belül van a hiba. Vagy a szemek körül. Mindegy.
Fölkelt és átment a dolgozószobájába. Egyszerre elkezdett énekelni. Csodálkozva hallotta meg a hangját, régen nem hallotta már, különös és idegenszerü volt. Abba is hagyta hamar, mert nem okozott semmi könnyebbülést. Valószinüleg a gyomromat rontottam el, határozott végre.
Most megint egy másik szobába ment át és egy papiron pénzt számolt. Sok pénz, gondolta, jó sok pénz. Szent isten, ha nem volna. Eszébe jutottegy bank, ahová telefonálni kell valami papirok miatt. Telefonált.Azután átment egy másik szobába.
Nagyon jó idea – gondolta hirtelen – nagyon jó. Holnap elutazom Gorgonzolába. Gorgonzolában megveszem azt a villát.
Csengetett.
– Csomagolj… – mondta az inasának.
Szekrényéhez ment, ő maga segitett az inasnak. A batiszt-ingeket gondosan rendezte el egy sürü bőrönd fenekén. Nagyon jó, nevetett fel vidáman. Nagyon jó. Azután még arra gondolt, hogy Gorgonzolában egy régi ház tetején két macskát látott valamikor a kémény mögött. A ház előtt rostély volt és távolabb két nyesett jegenye. Azt is megnézem – mondta még elgondolkodva. A szekrényhez ment, bezárta, rátolta a reteszt. Megint gondolkodott, egy ráncot igazitott el a szőnyegen. Az ajtóhoz ment, óvatosan kinyitotta, kinézett az előszobába, visszafordult, óvatosan becsúkta megint, iróasztalához lépett, kinyitotta a felső rekeszt, kivette belőle a revolvert és főbelőtte magát.

Forrás: Két mosoly. Pegazus, 1922. MEK.