Máig nyitott a kérdés, vajon állatnak lehet-e nevezni a feltételezett Szörnyet? Ha pedig állat, vajon egyedül van-e? Hiszen akadnak szemtanúk, akik legkevesebb két példányt is láttak, méághozzá szinte testközelben. De ha állatok, akkor milyen osztályba sorolandól: emlős? Hüllő? Kétélrtű? Puhatestű? Hal? Vagy valami olyasmi, ami ezekből is kirí?
Witchell öszefoglaló munkája próbál logikus következtetéseket levonni.
„A legelterjedtebb kétségkívül az a nézet, miszerint a »Szörny« egy plesioszaurusz: halakkal táplálkozó tengeri hüllő, amelyről úgy vélik, már mintegy hetvenmillió évvel ezelőtt kihalt. Ezzel az elmélettel először Dr. Denys Tucker, a British Musuem volt szakértője állt elő… Ha feltevése helytálló, akkor minden kétséget kizáróan az utóbbi évszázadok legnagyobb állattani felfedezéséről van szó. Pedig ezzel a lehetőséggel csakugyan számolnunk kell, minthogy a cryptocleidus, a plesioszauruszok családjának egyik tagja — csontvázmaradványaiból ítélve — gyakorlatilag ugyanolyan külsővel rendelkezhetett, mint a Loch Ness állatai. Ugyanolyan hosszú, karcsú nyaka, kicsi feje, hosszú farka és négy uszonya volt, s úgy tudják róla, eredetileg a brit szigetek környékén élt…
Volt már rá példa, hogy olyan állatra bukkantak, amelyről azt hitték, több millió éve kihalt. 1938-ban Madagaszkár közelében egy halászhajó fogott egy öt láb hosszú, acélkék coelacanth-ot (tüskés halat), amelyről úgy tudták, hatvan- vagy hetvenmillió évvel ezelőtt tűnt el a Föld színéről. Mire J.L.B. Smith, a Rhodes Egyetem professzora a közelébe jutott, hogy megvizsgálja, a tetem már csaknem teljesen elrothadt, de a professzor még a megmaradt részek alapján is biztosra vette, hogy egy tüskés halról van szó, amely addig a hiányzó láncszemet jelentette a halak és a kétéltű hüllők törzsfejlődésében.
Tizennégy évig semmi, azután 1952 decemberében egy Comoro-szigeti bennszülött horgára akadt egy újabb példány. Ez igazolta Smith professzor állítását, kétkedő kollégáinak pedig csak a döbbenet jutott. A professzor így írt: »Miért olyan fontos ez a felfedezés? Komoly figyelmeztetés ez a tudósok számára: nem szabad túlságosan dogmatikusnak lennünk…«
Nehéz ezt megtanulni; a többi zoológiai »lehetetlenség« — például a tizenkilencedik századi óriás tintahal — felfedezése felett is ugyanilyen nehéz volt napirendre térni, s a figyelmeztetés ma is érvényes.
A feltűnően hosszú nyak és az a tény, hogy kopoltyúval rendelkező állat még elméletileg sem lehet ilyen hatalmas, igencsak valószínűtlenné teszik, hogy a »Szörny« valamilyen hal — hacsak nem angolna. Újabban, a szárazföldi észlelések fényében a »gerinctelen«-elmélet is összeomlani látszik, mivel egy ekkora élőlénynek gerincre és csontvázra is szüksége van ahhoz, hogy mozogni tudjon a szárazon. Ezen túl már csak az az egyetlen lehetőség marad, hogy a Loch Ness-t olyan, teljességgel ismeretlen lények lakják, amelyek semmilyen általunk ismert fajjal nem állnak rokonságban. Bármifélék is legyenek azonban, annyi bizonyos, hogy őseiket a tengerekben kell keresnünk, ily módon pedig természetszerűleg a legendás tengeri kígyóval kell kapcsolatba hoznunk őket.”
Az eddigi észleleteken alapuló ún. bizonyítékok arra utalnak, hogy több állatról van szó, amelyek „alapvetően felénk természetűek, de már a puszta méretük és a súlyuk is tiszteletet parancsol. … Sokan tanúsították, hogy egy ilyen állat igencsak megdöbbentő, hovatovább félelmetes látvány. Az ok rendkívül egyszerű: a Ness-tónál az ismeretlennel állunk szemben, egy olyan állattal, amely mérete és a róla kerengő misztikus történetek miatt természetszerűleg félelmet és csodálatot vált ki a szemlélőből. Jellemző még rájuk, hogy nem túlságosan kíváncsi természetűek, mert akkor már jóval hamarabb előmerészkedtek volna a tó mélyéről, ahol úgy tűnik, rejtőzve szeretenek élni.
Annyi tény – állatja a szerző, hogy akik egyszer is felkeresik a roppant tavat, a legenda foglyai lesznek, érzhik azt a különleges légkört, mely a helyi történéseket körülveszi.
Többen vélekednek úgy, hogy akik hisznek a Loch Nessben élő állatokban, azok a múltból ittragadt romantikusok, akik ösztönös vonzalmat éreznek a bizarr misztikum iránt. De ez talán túlzás. Most már csak az lenne hátra, hogy a nevezetes tó ne csak élő, hanem holt jelenéseket is felszínre dobjon. Ilyen észlelés azonban mostanig nem született. Ezt azzal próbálják magyarázni a helyiek, hogy a tóban uralkodó igen alacsony hőmérséklet miatt a tó nem adja vissza a halottait…

(Folytatjuk)