Mérőeszközök

Angol lapokból értesülünk a legújabb találmányról, a hőmérővel egybekötött zsebóráról. A készülék rendkívül egyszerű: az óra peremén kerek üvegcső fut körül, benne a higany, mellette a számok. Nincs ebben semmi boszorkányság, és mégis nagyon praktikus. Az ember előveszi óráját, és nemcsak az időről értesül, hanem az időjárásról is. Ha pedig nem veszi ki az órát, hanem egy kis ügyességgel a zseb nyílásában nézi meg, arról is pontosan értesül, hogy hány fok meleg van a zsebében. Az elmés szerkezet segítségével rengeteg adatot gyűjthetünk különböző zsebeink klimatikus viszonyairól, ami figyelemre méltó összehasonlításokra adhat alkalmat.
Érdemes volna megállapítani, hányadik közhasználatú mérőeszközünk ez az új találmány. Hogy csak a hőmérőknél maradjunk, van lázmérő, szobahőmérő, fürdővíz-hőmérő és – hideg vidékeken – borszesz hőmérő. Vannak ezenkívül rendkívül olcsó és könnyen kezelhető barométerek is, melyeknek segítségével akadálytalanul megállapítható egy polgári ebédlő vagy hálószoba légnyomása. Csapadékmérő eszközök is rendelkezésére állanak bárkinek, bármikor. Ami pedig az órákat illeti, itt is bővelkedünk a legkülönfélébb precíziós készülékekben, a tized másodperceket csalhatatlan pontossággal mutató stoppertől kezdve ama bonyolult miniatűrökig, melyek a napok és hónapok múlását is lelkiismeretesen jelzik.
Meg kell még emlékeznünk az árammérőről, a sebességmérőről, a benzinfogyasztásmérőről, a logarlécről, a vérnyomásmérőről, az elektrokardiográfról, a szögmérőről, az iránytűről és a személymérlegekről – hogy csak a legelterjedtebbeket említsük meg, minden rendszer nélkül. Korunk embere kétség kívül irigylésre méltó helyzetben van: sokkal többet mérhet meg, mint ősei. Még azt is megmérheti, Bedeaux mester jóvoltából, hogy egy munkás hányat lélegzik, míg egy szeget a deszkába ver.
Vajon boldoggá teszik-e az embert ezek a mérhetetlen mérőlehetőségek? Nehéz a válasz. Időnként az a gyanú fog el, hogy e rengeteg mérés mögött tanácstalan és gyermekes szorongás lappang. Georges Duhamel figyelemre méltó kis tanulmányt írt egyszer a technika századának képzelt betegéről, aki már nemcsak önmagával szemben hipochonder, hanem autójánál és rádiókészülékénél is állandóan betegségekre gyanakszik. A sok bonyolult, kifinomult mérőeszköz valami általános, mindenre kiterjedő aggályra és bizonytalanságra mutat. Az ember érzi, hogy egyre sűrűbb rejtélyek veszik körül. Súlyos veszélyek lappanganak kint és bent; a titkok sokrétűek és agresszívek. A mérőeszközök talán segítenek, gondolja az ember, és aggódva figyeli az idő, a tér és az anyagok legapróbb rezdüléseit.
Az eredmény természetesen kétes. Mert mindent meg lehet mérni, kivéve a lényeget. Még mindig hiányoznak korunk alapvető elemeinek mértékegységei: a gyűlöleté, az utálaté, a félelemé, az irigységé, a butaságé. Még mindig nem tudjuk kiszámítani, hány halált okoz másodpercenként negyvenkét gonosz ember százkilenc és fél buta ötlete? Még mindig nem tudjuk pontosan, hány idegdúcon kell végigfutnia egy közepes súlyú téveszmének ahhoz, hogy százezer felnőtt ember pontosan az érdeke ellen cselekedjék? Rengeteg ilyen ismeretlen mennyiség van, amire nincs megfelelő mérőeszköz.
És hiába mutatják meg a rafinált készülékek az idő vagy a gőz mozgásának pontos irányát és ütemét: nincs műszer, mely megmutatná, hogy az emberek merre mozogjanak. Semmi sem ad megnyugtató útbaigazítást, hogy merre menjünk; nincs egységes és csalhatatlan irányító elv, mint amilyen a vallás volt annak idején a gótikus ember számára, vagy az ösztön és értelem harmonikus összjátéka a homéroszi görögök számára. Napjaink embere gyermekes, szomorú erőlködéssel méregeti mindazt, ami lényegtelen, és közben öntudatlan irigykedéssel gondol gótikus vagy homéri őseire. Boldogok voltak, mert tudták, mit kell cselekedniük, mert nem volt még mély szakadék érzés, tett, egyén és közösség között. Boldog volt maga az ősember is, mert nem kellett semmit méregetnie, mert nem volt más mértékegysége, mint a husáng, és tudta, hogy mindenki pontosan annyit ér, ahány ellenséget leterít. Boldog volt minden kor, melyben mindenki tudta, hogy miért harcol, melyben világosan látszott, hogy ki az ellenség és ki a barát; melyben a sok egyéni akarat közös akarattá épült; melyben a közösség nem nyomasztóan, hanem melengetően ölelte magába az egyént.
Ma hamis individualizmus áll szemben hamis kollektivizmussal, és bármelyik bukik el, egyikért sem kár. Az igazi individualizmus és az igazi kollektivizmus szervesen kiegészítik egymást, éppúgy, mint az igazi szabadság és az igazi fegyelem, mint az igazi szeretet és az igazi szigor. Mindezek ma megfoghatatlan anyagok az ember számára, megfoghatatlanok és lemérhetetlenek. Mikor jön el a kor, melyben semmit sem mérünk, és mindent biztosan tudunk; a szigorú és jóságos kor, a szabad építők és fegyelmezett harcolók kora? Mikor? – kérdezzük tanácstalanul, rengeteg mérő szerszámunk között. És ha már nagyon szomorúak vagyunk, elkeseredésünkben mi telhetik tőlünk: nagyot ütünk a saját fejünkre, és lelkesen a nagy gomblyukunkba tűzünk egy iránytűt, mely nem mutat semerre.

1938