Nagyapám nem volt főpincér, ő kocsmatulajdonos volt, mármint tulajdonosa volt egy nagyobbacska pincének, ahol a pult előtt elfért öt asztal, de ahogy öregedett nagyapám, ez a csehó egyre növekedett, és egyre szépült, ez hetven éves korában így hangzott: „és akkor bejött a vendégfogadómba maga Jókai Mór…”, hetvenöt évesen pedig: „és akkor szóltam a főpincéremnek, hogy ki lehet nyitni az éttermet…”, nyolcvan éves korában én is tátott szájjal hallgattam, hogy: „és akkor bejött hozzám Károly király Bulandrájával…”
Apám ilyenkor csak legyintett. Ő viszont valóban főpincér volt, emiatt állandóan ráncolta a homlokát, szorzott és osztott és föl-alá szaladgált a város legszebb vendéglőjében, derékból mélyen hajlongott, hogy „sa traiti domnule’ prefect, doriti un kolozsvári káposzta, sau un székelygulyás, poate un bécsiszelet”…
Na, most én mint pincér… De voltam én főpincér is! Hiszen hosszú az élet… Sokkal jobban szerettem a nagyapám meséit gyermekkoromban, mint apáimét.
Itt van például ez az ezüst kiskanál, ami a derékszíjamon fityeg egy madzagon. Ezzel szoktam megkavarni a vendég feketekávéjában a cukrot. Elegánsan, kisujj felfelé, elvégre nem most tanultuk a szakmát! Képzeld csak, ezt is nagyapámtól örököltem!
Hogy is mondta az öreg?
Hatvanöt évesen azt mondta: és akkor bejött az étterembe Bánffy báró, az inasa hozta mögötte az ezüst étkészletet, de az fiam, tizenkét személyes volt, aztán mikor feladtam a kávét, azt mondta nekem: Józsi, mert őt is így hívták, ezt az ezüst kiskanalat magának ajándékozom, amikor ide látogatok, mindig ezzel kavarja meg a kávémat!
Aztán hetvenöt évesen azt mondta nekem, hogy Józsika! Ezt az ezüst kiskanalat neked ajándékozom, vigyázz rá, mint a szemed fényére, mert amikor bejött az étterembe maga Ferenc Jóska, és a szobainasa ideadta az aranyozott! ezüst étkészletet, huszonnégy személyes volt, és azt mondta, hogy a felségnek ezzel kell felszolgálni, na akkor, a fácánleves után azt mondta nekem Ferenc Jóska, hogy Jozef, fogadja el tőlem ezt az ezüst kiskanalat… Mert így beszélt ez a drága ember velem is…
Aztán nyolcvan évesen elmesélte – de akkor már nagyon szenilis volt az öreg -, hogy a Swarc lánya ment éppen férjhez, és őt hívták meg az esküvőre felszolgálni, és amikor kivitte az ezüst evőeszközöket, azt mondtam, fiam, magamba, hogy Swarc, csaltál eleget az életedben, úgyhogy ezt a kiskanalat most én zsebre teszem, lássam, észreveszed-e vén zsidó?
Na, így került hozzám ez az ezüst kiskanál, ami egy madzagon derékszíjamon fityeg.
Munkába mindig így jövök.
Hogy azt mondja: kiskanál itt van, rendben! Buksza itt van…
A bukszát az apámtól örököltem… Ilyen sokrekeszes bőrbuksza, külön méretre csináltatva, hogy azt mondja ide jön az apró, ide jön a trinkgeld, ide jön a váltópénz… mit akarsz, pincérnek lenni legalább olyan komoly szakma, mint mondjuk a bankigazgatás!
Hogy mi mindent kell tudni…
És főleg: diszkréció!
Elvégre úriemberek vagyunk!
Most képzeld el, bejön például doktor Csekonics, tudod, a sebész, a feleségével, és persze, nagyobb társasággal, az orrfülgégésszel, meg a pszichiáterrel – egészségemre! – a felesége csak azért jön vele, mert tudja, hogy a doki szereti a vodkát, hát vigyáz rá az asszony szigorúan, csak úgy szikrázik a szeme, amikor rászól, hogy azt mondja: Csekonics! Egy deci vodkát és nem többet!
Diszkréció!
A doki int, az ember odahajol az asszonnyal ellentétes oldalon, a doki rendel, hogy azt mondja: Józsika, hozzon egy deci vodkát, jó hangosan rendel, hogy az asszony is hallja, aztán lehalkítja a hangját és azt mondja: és egy vizespohárban még két decit…
Diszkréció!!!
Az asszony meg van elégedve, csak úgy ragyog, tündököl, előadást tart a pszichiáternek – egészségemre! – a női lélek rejtelmeiről hosszasan, mire azt mondja doktor Csekonics, hogy:
– Anyukám, még egy deci vodkát megengedsz nekem?
Az asszony pedig hirtelen nagylelkű lesz… A doki meg rendel: Józsikám, még egyszer ugyanezt!
Én pedig futok.
Mondom: diszkréció!
Elvégre úriemberek vagyunk!
Ez a vendéglő a város legszebb vendéglője… volt. Mit mondjak, úri hely. Hatalmas terem, a falakon aranyozott cizella, velencei tükrök a falon, karos, gyönyörű csillárok mindenütt, a hatalmas terem végén karzat, mint a templomban, alatta szeparék a párocskáknak, középen, két-két asztalsor között széles folyosó, csak a puha, süppedős vörös szőnyeg ötven méter hosszú, itt közlekedünk mi is, pincérek.
De nem rohanunk, hanem szépen, kimérten, elegánsan, glasszékesztyű, fekete szmoking, bal karon hófehér kendő átvetve, csendesen lépkedünk, hiszen az elvünk az, hogy vasárnap délelőtt a vendég beszélgetni jön ide, nyugalmat akar, csendet, aki dübörgésre vágyik az menjen diszkóba, nem igaz?
Estefelé, az más. Olyankor a zenekar szépen csendesen húzni kezdi a tangót, a keringőt, a polkát, az más… Kész gyönyörűség. Istenem, de rosszul esett, mikor annakidején még a kommenizmusban kirúgtak, és a nagyállomási restiben kellett futni a keverttel meg a krigli savanyú sörrel, miközben innen is, onnan is ordítottak, hogy Józsi, szedje a lábát az anyja Istenit, nehogy én kelljen maga után menjek! Sokszor már a sírás fojtogatott, de aztán szerencsére megbocsájtottak az elvtársak és visszakerülhettem ide, ahol olyan jól érzem magam.
Itt Bubi, a főpincér is csak suttogva szól az emberhez: „Józsi! Az Á tizenkettesnél várják”! Ennyi, és én már oda is sétálok nyugodtan, hiszen vasárnap délelőtt amúgy is kevés a vendég, ennél az asztalnál például négy hölgy foglal helyet, törzsvendégek, minden vasárnap délelőtt megtalálhatod itt őket, jól ismerjük egymást, ki sem tudnám számolni, hányszor szolgáltam ki őket a hosszú évek alatt…
Mit mondjak, úriasszonyok, igazi hölgyek, sőt, többet mondok: művésznők! Színésznők, a város színházának dédelgetett kedvencei, hát mit mondjak?! Kiskosztüm, smink, csodálatos hajkorona, és ahogy azok a kétaraszos szipkát tudják forgatni, elmondhatom, ők a kedvenceim!
De nem is mennek más pincér asztalához, csak a Józsihoz!
A nevük is gyönyörű! Néha elgondolkozom, mennyire meghatározza a név az embert! Egy ilyen névvel, mint az enyém, hogy Józsi, az ember csak pincér lehet, esetleg hölgyfodrász. De ők, Szépréthy, Szépligethy! Széphegyi! Szépvölgyi! Na persze, amikor megszólítom valamelyiket, mindig hozzáteszem, hogy „nagyságos asszony” illetye „művésznő”!
Elvégre a diszkréció mellett az ember főként udvarias kell legyen!
Még Szépvölgyi nagyságával is, pedig őt nem szeretem. Magasan hordja az orrát, foghegyről szól hozzám, érezteti velem, hogy én egy ki vagyok, és ő egy kicsoda, a hangja akár a sercegő zsír, és bármit hozok neki, fintorog, a kávé túl hideg, a hűsítő túl meleg, a pezsgő túl langyos, a bor túlságosan savanyú, a koktél ihatatlan…
És hogy ezt milyen hangon tudja elnyafogni…
Szerencsére, a többi három nagyságos asszony jól ki szokta osztani. Dirrekt utaznak rá. Egymást is megcsipkedik a hosszú, éles nyelvecskéjükkel, de amit Szépvölgyivel elművelnek, én már azt is csodálom, hogy nem rohan ki a vendéglőből.
Most is azt mondja neki Szépréthy nagyságos asszony, „te Bellácska, te csak annyiszor kaptál szerepet, ahányszor lefeküdtél a segédrendezővel!”
Egy pincér nem szabad hallgatózzon, de ezek valóságos előadást tartanak nekem, most is odaint Szépréthy művésznő, és dirrekt nekem mondja: igazam van, Józsika? Mondja csak, maga felvenné pincérnőnek ezt a Szépvölgyi Bellát ezekkel a zongoralábakkal és ezekkel a lapátkezekkel? Ugye Józsika, hogy maga is csak mosogatólánynak venné fel!
Na látod, fiam – folytatta mézédes hangon – hát ezért voltál te harminc éven keresztül szobalány a színpadon! Pedig, ha valaki, te aztán igazán szétdobtad minden rendezőnek, és azzal együtt annyi!
Ilyenkor Szépvölgyi Bella nagyságos asszony megsértődik és valami olyasmit makog, hogy ti talán nem az egyik ágyból ki, a másikba be, különben is én voltam Bella kisasszony az Álomhajóban…
– Na, ezzel az eggyel én aztán nem dicsekednék – hahotázik Szépligethy Arabella, tudod, hogy hívtak a műszakiak? A díszletmunkások? Hogy a kollégákról ne is beszéljek? Azóta is csak Debellának hívnak a hátad mögött!
– Igaza van Bellának, tényleg az volt a nagy alakítása – harsogja Széphegyi Tünde, – emlékeztek, milyent alakított, amikor Ligeti Bandi szerelmesen átölelte és odasúgta neki…
– Jaj, ne röhögtessetek már – csukladozik Szépréthy művésznő.
– Hát én csak tudom – emlékezik Arabella, – mert én is a jelenetben voltam! Ennek a marha Ligetinek besúgja a súgó: Debellácska, én feleségül szeretném venni magácskát, erre a szerep szerint Bellácska kacéran meglegyinti…
Mire Bellácska akkora pofot adott ennek a szerencsétlen Ligeti Bandinak a lapátkezével, hogy az szinte elájult… Tombolt is a közönség a röhögéstől!
Szépvölgyi Bella padig vérvörösen rikácsolja, hogy Ti nem szoktatok tükörbe nézni?! Hiába sminkelitek agyon magatokat, én még mindig jobban nézek ki, mint ti! Velem még mindig lefekszenek a rendezők, és az utcán is megfordulnak utánam a férfiak!
És ez így megy minden vasárnap, jól összevesznek, mindenki saját alakításait emlegeti, a sikereket, a másikat lemossák a sárga földig, de a végén mégis egymás nyakába borulnak.
Bubi szigorú pillantásokat vet felém az asztalok fölött.
Megérkeztek az entellektuellek!
Méltóságteljesen, fontosságuk tudatában vonulnak a megszokott asztaluk felé, nyakkendő, fehér ing, becsületben megőszült fejek, érdekes módon egyikük sem kopaszodik, maguk között már rég felállították a rangsort, elöl megy a falkavezér, az egyetemi tanár, doktor Dániel, aki két turnust is lehúzott a parlamentben képviselőként, és erről nagyon szeret beszélni, aztán Kotányi következik, a költő, mögötte Györffi jön, a magyartanár, tisztes távolságot tart, és a testtartása is arról árulkodik, mennyire boldog, hogy ilyen illusztris társaságban forgolódhat, doktor Dénes foglalja el a helyét, a filozóliaprofesszor, végül doktor Ladányi is leül, a nőgyógyász…
Dús sörényük hófehér, van amelyik nyugdíjas, van amelyik még nem…
A magyarság, a kisebbség szolgálatában eltöltött nehéz évek nemes barázdákat véstek az arcokra, homlokokra…
A szemük friss, fiatalos, a tekintetük acélos, bátor…
Józsi, három butélia Zsidveit az asztalra, de olyan félédes legyen mint az élet – mondja doktor Dániel. – És Józsi! A bor szobameleg, a borvíz jéghideg legyen… Képzeljétek, fordul máris a társasághoz, ezek a marha bukarestiek azt sem tudják, hogy kell lehűtni a bort, egyszer a parlamenti ülés közben lementünk a vendéglőbe…
A történetet már nem hallom, pedig érdekelne, mindig tanul az ember, na mindegy, visszatérek a három üveg borral meg a borvízzel, a pikoló hozza a poharakat, rendezgetem az asztalt, a társalgás közben már felélénkült, és esküszöm, nem hiszek a füleimnek, ugyanaz zajlik, mint a művésznők asztalánál, itt is licitálás folyik, de milyen hangerővel! Ezek már haragusznak egymásra, mondom, és a fehér kendővel sertepertélek a szomszédos asztaloknál, hogy halljam, miről folyik a szó?
És eldobom magam!
Kotányi, dús, fehér haja alatt rettenetesen kivörösödve ordít:
– Én jobb besúgó voltam, mint te! Ezt maga Őrnagy elvtárs is megmondhatja!
Erre Györffi is verni kezdi az asztalt, hogy:
– Engem nem kellett beszervezzenek! Én önként mentem oda, hazafias meggondolásból! Különben is, az én családomban hagyománya van a besúgásnak! A dédnagyapámnak Brettsneider volt a tartótisztje, tudjátok, ő vette észre, hogy a Svejk kocsmájában Palivác, a derék kocsmáros levette a Ferenc Jóska képét a falról. Kérdezte dédnagyapám, mert akkor Prágában dolgozott, mint magyar besúgó, Palivác úr, miért? Mert leszarták a legyek, mondta a kocsmáros. Na, dédnagyapám be Brettsneiderhez, elmondta, és este már volt is amivel Marinkához menjen a kuplerájba, és még néhány sörre is tellett…
– Az semmi – bőgte doktor Ladányi -, én az összes nőgyógyászt feljelentettem a városból, havonta kettőt, hogy törvényellenes abortuszt végeznek, csakúgy írtam a deklarációkat, csakúgy tartották a házkutatásokat a kollégáknál, mit mondjak, kinél egy kanál, kinél egy kanul, Őrnagy őrnagy elvtárs behívatott a titkos találkahelyre, kérdezzétek meg tőle, ha nem hiszitek, és azt mondta nekem, így a két kezét a vállamra tette, és mélyen belenézett a szemembe, maga becsületes ember, mondta, maga nagyon jó munkát végez itt nekünk, holnaptól kezdve a belgyógyászokat is figyelheti, és mi nem leszünk hálátlanok… Havonta öt magzatelhajtást végezhet a mi engedélyünkkel… És továbbra is… nem ismerjük egymást!
– Apám pedig Horthy Miklós besúgója volt, utána pedig a Szálasi Ferencé, verte tovább Györffi az asztalt, azok voltak a szép idők, mondogatta mindig apám…
– Nyilván, mert nem kellett románra fordítani a nyilatkozatot! – bólogatott megértően doktor Dániel parlamenti képviselő. – Én este tízkor mindig be kellett menjek a szekura, és ott Őrnagy elvtárs mindig elém tette az aznapi nyilatkozatokat, én pedig lefordítottam őket román nyelvre, itt-ott beleírtam ezt-azt, itt-ott kibővítettem egy kicsit, és darabonként húsz lejt fizettek érte, ami nagyon jól jött az egyetemi tanári fizetés mellé.
– Azt ti tudjátok, mondta doktor Dénes, a filozófiatanár, hogy a görög mitológiában külön istene volt a besúgóknak is… Jut eszembe, én nem csak besúgó voltam, hanem provokátor is, március tizenötödikén úgy énekelte utánam az egész tanári kar a székely himnuszt, hogy utána évekig csodálkoztak rajta Nagyenyeden…
– Én sokkal jobb besúgó voltam mint ti együttvéve – öntötte el megint a pulykaméreg doktor Kotányit.
Jut eszembe, hogy Őrnagy őrnagy nálam kezdte a szakmát, igaz, akkor még hadnagy volt, olyan kis hadnagyocska. Őt helyezték lehallgatónak ebbe a vendéglőbe, egy speciális tükör háta mögül figyelte az éttermet, ilyen kis szobája volt, ott ült naphosszat, fején a fülhallgatóval, a magnó meg csak forgott… forgott… Aztán, ha valaki gyanús lett neki, odaszólt nekem: ezt a korondi hamutartót vigye a kilences asztalhoz Józsi elvtárs… Abban volt ugyanis beépítve a mikrofon.
Na lássuk csak, mit nem meséltem még el?…
Ja, igen, hogy kirúgtak. Annakidején.
Áthelyeztek a nagyállomás melletti restibe.
Azt is ennek a Szépvölgyi Bellának köszönhettem…
Kért egy kávét, kivittem neki, fogom ezt a madzagon lógó ezüstkanalat, megkavarom neki a kávét, nehogy cukor maradjon az alján, mert akkor Jézus, azt mondja erre Szépréthy művésznő: „Józsika, mindig meg akartam kérdezni magától, hogy csak azért van magánál ez az ezüstkanál, mert az ezüst állítólag fertőtlenít?”
Jaj nem, mondtam, én pincérdinasztiából származom, még a nagyapám tanított meg rá, hogy mindig nálam legyen ez az ezüstkanál… Ugye, a nap hosszú, az embernek néha ki kell menni, hogy kisdolgozzon, na most a pincér nem foghatja meg a szerszámot a kezével, úgyhogy kigombolom a sliccet, benyúlok az ezüstkanállal, előveszem és…
Képzeljék, erre Szépvölgyi művésznő szembeköpte velem a kávét…
És mivel akkoriban Dudás elvtárs volt a szeretője, aki a kultúrosztályt vezette a pártbizottságnál…
Én már repültem is.

Forrás: Találkozások III. A Salamon Ernő Irodalmi Kör antológiája. Gyergyószentmiklós, 2012.