Az első nap

Délután öt órakor ingerült zápor verte a házakat és az utca kövezetét. Egy külföldi kolléga, aki mellettem ült az asztalnál, elővette óráját. „Ca y est, cette fois” – mondta halkan. „Ca y est, cette fois” – ismételték magukban mások is ezt a nehezen fordítható, tömör mondatot, mely élesen és félreérthetetlenül közölte, hogy „most az egyszer csakugyan bekövetkezett”. Az eső sértődötten, szinte gyűlölködően vert mindent, amit ért. Már délelőtt is gyanús volt az idő, vasárnap délelőtt tizenegykor, mikor egy közismerten szenvedélytelen angol hang szenvedélyesre fordult, és egyszer majdnem elcsuklott a rádióban. Később már vezényszavak szólaltak meg Európa tájain, de ez már nem hallatszott a rádióban. Látszólag semmi sem változott: a fák levelei úgy zizegtek az esőben, mint máskor, a házakban felvonógépek közlekedtek, simán és zökkenés nélkül, és bizonyára akadt valahol költő, aki egy pillanatra lehunyta a szemét, és egy rímen gondolkozott. De a vonatok már nem mentek át számos országhatáron, a telefon sem kapcsolt néhány fontosabb nagyváros között: a mindennapi civilizált életnek ezek az alapvető szervei kihagytak. Rendes működésüket észre sem szoktuk venni, csak akkor figyelünk fel rájuk, ha baj van velük, egy kissé úgy, mint a szívre vagy a májra. 1939. szeptember 3. – ismételtem magamban e dátumot, mely szürkén és ártatlanul hangzott még, de azután történelmi csengést kezdett kapni, ahogy múltak az órák. 1939. szeptember 3.: nemsokára már úgy beszélnek majd e napról, mint valami fontos határkőről az emberiség életében. „Ha jól emlékszem, még 1939. szeptember 3-a előtt találkoztam X-szel” – mondja majd valaki; néhány év múlva. Esetleg úgy mondja: „Igen, még békében történt, szeptember előtt.” Száz év múlva egy tanár szigorúan megkérdezi majd: „Nem készült? Nem tudja, mi történt 1939. szeptember 3-án?” Magam sem készültem, meg kell vallanom. Nem tudom egészen pontosan, mi történt tegnap. Nem tudom, hogy egy régi világ halt-e meg, vagy egy új született. Nem tudom, hogy érvényes-e még mindaz, amiben 1939. szeptember 3. előtt sokan hittünk, nem tudom, hogy megértjük-e egymást valaha azokkal, akik most anyjuk oldalán tipegnek gyanútlanul, és akikből egyszer majd „háború utáni nemzedék” és „mai ifjúság” lesz. Emlékszem: huszonöt évvel ezelőtt kissé dermedt kíváncsisággal és elemista jóhiszeműséggel figyeltem az izgatott és titokzatos lapcímeket és beszélgetéseket. Nem tudtam pontosan, mi történik körülöttem. Később „háború utáni ifjúság” lett belőlem egy időre.
Aztán elmúlt az ifjúság, és később elmúlt a „háború utániság” is. Azt hiszem, nagyjából minden lényeges elmúlt: az úgynevezett „legszebb évek” gyorsan, bizonytalanul és eredménytelenül gurultak el, két történelmi dátum között. Most már nagyjából mindegy – gondoltam 1939. szeptember 3-án délután az esőben. Haza akartam menni a könyvekhez, de éreztem, hogy felesleges, mert egyelőre a könyvek is érvénytelenek. A könyvek magyaráznak, és most hosszú időre időszerűtlen minden magyarázat, mert a tények korszaka kezdődött el I939-ben szeptember 3-án. A tények most keményen zuhognak a világra, kíméletlenül és elháríthatatlanul, mint az eső a kövezetre. Meg kell szokni ezt: egyelőre tények között kell élnünk, magyarázat és értelmezés nélkül. Európa egyelőre nem táj, nem környezet, hanem egyszerűen csak terep.
Este az emberek visszavonultak szobáikba, a rádiót figyelték, fázósan lefeküdtek, és számot vetettek azzal, ami eddig az életük volt. Így telt el az első nap.

1939