XX emlékére

(aki ismerte, az tudja, kire gondolok, aki nem, annak két betű úgysem jelent semmit)

„Plébános úr, meghoztam az újra töltött demizsont, amit tegnap kiittunk!”
Csodálkozva néztem ki az ablakon, e szavakat hallva,
De a kapuban senki sem volt
„Péter, Péter!” – kiáltottam volna, de az eszembe jutott, hogy nem érdemes
A tükörbe pillantottam
És megláttam – mosolyogva ott áll mögöttem
Egyik kezében a sohasem látott demizsonnal
A másikban az oly jól ismert aktatáskájával
Ami szokásához híven most is meg volt tömve könyvekkel kéziratokkal
És fiatal nők – be nem teljesedett szerelmei – fényképeivel.
Mosolyogva nézett,
De nem beszélt,
Hiszen már nem szólhat mihozzánk
Több mint tíz éve
De tényleg
Miért? – kérdeztem.
Csak a szeméből olvashattam ki a választ:
Elegem volt mindenből
A sok gúnyolódásból
A gyakran felesleges csatározásból
El akartam mondani neki
Hogy még sokan várjuk
De már nem volt sehol
És a bort is
Meg a táskájában
A teleírt papírokat is
Magával vitte
Oda ahová
Vagy szándékosan
Vagy véletlenül
Távozott
El sem búcsúzva mitőlünk