Panigay Róbert: Szarvasból lett kultúrház (1)
A Koporsókő volt a hegygerinc legmagasabb pontja. Fenyves erdő vette körül, de maga a szikla kopaszon meredt az ég felé. Messziről úgy nézett ki, mint egy nagy szürke koporsó. Fentről jó kilátás nyílt az erdőre. Enyhe szellő bujócskázott a fák között, halkan suhogott, meghimbálta a koronákat, a szikla mintha egy nagy zöld tengerben suhogott, úszott volna. A déli hegyoldal egy része valamikor leégett, bokrok, málnavész, szeder inda, sűrű giz-gaz nőtt a fatörzsek helyére, jó rejtekhely a vadnak, ősszel itt bőgnek a bikák. Félreeső terület ez, messze az erdei utaktól, nyolc órás gyaloglás a meredek emelkedőn, míg ide feljut az ember. Idősebb, kényelmesebb vadász nem is jár erre, fakitermelés sincs, semmi sem zavarja a vadak nyugalmát.
Fényes délután van, és most is bőg két bika. Vággyal teli, elnyújtott kamasz hang az egyik, mélyen morcosan válaszol a másik. A kamasz a nagyobb hangú, az idősebb csak néha méltatja egy rövid mérges morranásra.
Távcsővel kutatom a bozótost, csak imitt-amott van benne egy kisebb tisztás. Máshol a szarvasnak csak a feje látszik ki belőle, amikor körülnéz, figyel, legelés közben teljesen eltakarja. Barna folt egy bokor mögött, szamárfülű szarvastehén feje, kitartóan rágcsál, amikor lehajol egy újabb falatért, elfedi a bozót. Még három tehenet fedezek fel, de hol vannak a bikák?
Valahol az erdő szélén egy száraz ág mozog. Agancs az, a kamasz bika fejdísze. Most kitárja a száját, elbődül, pár másodperc eltelik, míg ide ér a hangja. Hosszú az agancs, de vékonyak a szárak. A másikat csak később veszem észre, lent a völgyben, mintha valaki száraz ágakat törne tűzre valónak. A nagy bika vastag agancsával egy bokrot ver olyan dühösen, mintha a vetélytársa volna.
Egy jó videófilmet készíteni bikáról sokkal nehezebb, mint egy távcsöves golyóssal lapockán lőni, közelre kell cserkészni, ne fedjék a bokrok, szederindák, a fényviszonyok is jók legyenek.
Nálam volt a videókamera, Pista vadőrnél a bőgőkürt. Rövid haditanácsot tartottunk, a nagy bikával kell próbálkoznunk, hátha sikerül a tisztásra, vagy a bozótos szélére kicsalnunk. Mobiltelefonjainkat rezgőre állítottuk, így halkan még beszélhettünk is. Üggyel-bajjal ereszkedek le a Koporsókőről. Néhány csenevész borókabokor nyújt csak takarást. Ha a lábam megcsúszik, jobb esetben hosszas nadrágféken szánkózás a vége a meredek lejtőn, ha nincs szerencsém, lábam, bordám is törhet, a videókameráról nem is beszélve.
Baj nélkül leértem a völgybe, innen kisebb tisztás kivételével semmit sem láttam a bozótosban. Alighogy kiszuszogtam magam, felharsant a Pista bőgőkürtje, a kamasz fentről az erdő alól válaszolt is rá, csak a nagy hallgatott, a kamasz továbbra is szorgalmasan feleselgetett a bőgőkürtre. Ágrecsegés, mozgás a bozótosban, a tisztás szélén megjelenik a szamárfülű tehén feje. Óvatosan körülnéz, aztán kilép a bokrok közül, hamarosan követi a másik három is. Emelt fejjel figyelnek, szimatolnak, hallgatóznak. Négy tehén a tisztáson, takarás nélkül, kitűnő fotótéma, dolgozik a kamera. Ismét felharsan a bőgőkürt, azt keresik a tehenek, hátha valami eddig ismeretlen, gyönyörű dalia? Csapodár népség, hiszen ott van nekik a nagy bika. Valószínűleg ő is így gondolja, mert csörtetve törtet át a sűrűn, szügyével taszigálja, agancsa hegyével bökdösi a teheneket, visszatereli őket a bozót mélyére. Én sem voltam rest, kitűnő felvételeket készítettem a féltékeny bikáról, háreméről.
Lassan estébe hajlott a délután. Pista is lejött a szikláról, nem ártana éjszakázó helyet keresni, a Koporsókövet még bearanyozta a napfény, de itt lent már árnyak uralkodtak.
– A Koporsókő mindig szeles, hideg, huzatos, van itt egy védett völgyteknő, ott éjszakázunk.
Igaza volt Pistának, délben napsütésben még kellemes meleg volt, de hajnalban a tisztások füvére már dércukfot hintett a szeptember vége.
Egy nagy fenyő tövében telepedtünk le. Lenyúló ágai némi védelmet biztosítottak egy kisebb eső, harmat ellen, el is neveztük fenyő hotelnek. Alaposan megéheztünk, előkerültek az elemózsiás tasakok, Pista szakavatott keze alatt már pattogott a tűz.
– Nem zavarja a tűz a szarvasokat?
– Itt a bőgés ideje, nem sokat törődnek vele. Reggel úgyis máshova megyünk.
Pár korty szilvórium után jólesett a pirított szalonna, kolbász. Távoli bőgés hangját hozta a szellő.
-92-
– Pont a vízoldal gerincén bőg. Valamikor ott lőttem kultúrházat – mondja hamisan mosolyogva Pista.
– Ide felmászott? Elég nagy volt, eltalálta? – kérdeztem tréfára gondolva.
– Eltaláltam, most ott áll a város közepén.
– Mesélje el, hogy történt.
Pista komótosan becsattintotta a bicskáját, szeretett mesélni, nem kérette magát.
(Befejezése következik)
Forrás: Találkozások III. A Salamon Ernő Irodalmi Kör antológiája. Gyergyószentmiklós, 2012.