Kályharakással már évek óta csak a repedői mészégető foglalkozott. Téglából bárki megcsinálta magának, az itt meghonosodott formában, de igazi cserépkályha-rakáshoz csak ez a szurtos, mord ember értett. Ezért, amikor a nagy múltú, köztiszteletben álló Hosda bácsi nagy kályhájáról lepattant a drót, ami évek óta összetartotta a rogyadozó csempéket, hamar üzent a mészégetőnek.
Konok, mord ember volt ez a mészégető. Amíg dolgozott, sosem énekelt, csak mormolt, mormogott, valakit mindig szidott, ha nem mást, a meszet, a mészkőt, a jóságos egeket.
Nem ártott volna, ha a mészégető pár nappal hamarabb érkezik. Be lehetett volna durrantani a vendégek fogadására szánt szobába. Ugyanis ezen a napon, amikor a mészégető rászánta magát a kályharakásra, egy újságíró is meglátogatta a nagy múltú, köztiszteletben álló Hosda bácsit. Szürke Volgán érkezett, de még jóval a ház alatt egy kanyarban megállt a kocsi, s a sofőr, egy szilaj, nagy hangú öregember, kiparancsolta utasát a sáros hóba. Csak integetett neki, merre kell mennie, integetése a végén egész fenyegetővé vált. – Jó lesz sietni – kiabálta. Igaz, már késő délutánra járt. Ez a szürke Volga nem az első újságírót hozta ebbe a házba.
– Ez meg kicsoda? – kérdezte a mord ember, a mészégető, amikor a szobából kinézve megpillantotta a konyhaasztal mellett papírjai fölé hajló fiatalembert. – Ki fia, borja?
– Ó, senki – mondta az öreg Hosda. – Csak egy városi ember.
– Városi? És mit akar?
– Ó, semmit. Csak beszélgetünk.
Az öreg Hosda ki s be járkált a konyha és a szoba között, ahol a mészégető a csempéket kocogtatta. Később külön-külön savanyú borral is kínálgatta őket, s kelletlenül válaszolt az újságíró kérdéseire,
– Ezt már elmondtam – morogta.
– Tudom, de nem nekem – mondta az újságíró.
– Ezt már elmondtam. Ezt már rég megírták.
– Tudom, olvastam – mondta az újságíró. – Azért szeretném én is megírni.
Az öreg Hosda nem is ült le, szállította a poharakat a mészégetőnek, megkavarta a kályhaszéli langyos edényben a tyúkeledelt, megrakta a tüzet a konyha kemencéjében.
– Mondja meg na, mit akar itt ez az ember – makacskodott a mészégető.
– Mondtam, hogy semmit – mondta Hosda. – Csak beszélgetünk.
– Valami érdekli őt?
– Persze – mondta Hosda –, egy s más érdekelné őt.
– Azanyja – mondta a mészégető.
Később, bár munkáját még nem fejezte be, kitelepedett hozzájuk az asztalhoz. Fejét féloldalt tartva bámult egészen közelről az újságíró arcába. Maszatos barna ujjait arca elé emelte, egy darabig ott mozgatta, mintha le akarná nyalni, aztán megmutatta őket az újságírónak is, és elvett előle egy teleírt papírlapot.
– Muti – mondta. – Mi akar ez lenni?
Egyre közelítette a papírlapot a szeméhez, aztán körbeforgatta, megfordította, végül beletörölte a kezét, és ledobta a konyhakemence mellé, a fásládába.
Az öreg Hosda még később is csitítgatni próbálta a kályharakás mellett.
– Ugyan – mondta –, hisz csak beszélgettünk. Hallhatta jól, csak beszélgettünk.
– De felírja – morogta a mord mészégető. – Nem látja, hogy mindent felír?

Forrás: Vissza a fülesbagolyhoz. Válogatott elbeszélések. Digitális Irodalmi Akadémia