Az utolsó pillanatban nyúltam ki utána, így megmenekült. Ha viszont nem kapom el, kiszáll a kitépett ablak résén, a szemétben végzi, vagy a lángok között, csak mert könyv egy kivégzésre ítélt ház romos nappalijában. Olyan könyv, ami külalakra nem is könyv. Egy téglalap alakú keménykarton doboz, benne tizenkét szöveges-ábrás füzet. Utólag kiderült, csak tíz, mert kettő elveszett. Ez a Cheresteșiu-Déry-féle 100 újságcikk alapján románul, tehát nyelvkönyv, amit 1930-ban adtak ki, erre vall a válogatott anyagok évszámozása. A kor főleg fővárosi sajtójában megjelenő tudósítások, hírek, viccek meg karikatúrák 1928-29-es dátumúak. Ha száz, hát legyen száz. Van ebben némi jóindulatú ferdítés, mert nem hinném, hogy a néhány soros sajtóanyagok buzgó tanulása bárkit is közelebb vitt a román nyelvi tudáshoz. Segédfogalmai azért már lehettek az illetőnek, és olykor ez is elég a sikerélményhez.
Annál érdekesebb a kor, amit ez a válogatás így vagy úgy tükröz. Ez így marhaság, mert ha úgy vesszük, minden kor olyan érdekes, hogy már csak érdekesebb lehet, szemed legyen hozzá, ideged, hogy kibírd.

Hajnali fél négykor Friedrichshafenben felszállt a zeppelin (kormányozható óriásléghajó, sz.m.), és Amerika felé vette az irányt. Budapesten, az Egyetem utcában automobil gázolta el Borisz Sulgin ötvenkét éves orosz emigráns tábornokot, akit súlyos állapotban szállítottak a kórházba. A kormány megegyezett a szocialistákkal, ez 1928 őszének egyik politikai súlyú bejelentése. Iuliu Maniu, a minisztertanács elnöke az erdélyi szocialisták vezetőjével, Ion Fluierașsal tárgyalt egy lehetséges választási kartell létrehozása érdekében. Londoni hírügynökségi jelentés szerint a kínai Hankauban kivégeztek tizenkilenc kalózt, akik november elején a Jangce folyón kiraboltak egy angol gőzhajót. Bukarest: vasárnap az Ateneuban vezényli a szimfonikusokat Gheorghe Georgescu mester, fellép Alexandru Borowsky, a híres zongorista, műsorán Csajkovszkij-művek. Fordítsa le románra: Berlin, 1928. október 30.: Mariano kapitány, aki részt vett Nobile generális északi-sarki expedíciójában, tegnap elhagyta a stockholmi kórházat, ahol egyik lábát amputálták. Mariano visszatér hazájába, Olaszországba. Szabad fordítás: London, 6 (magántávirat): A békepropaganda érdekében alakult népszövetség angol osztályának keretében Robertson marsall előadást tartott, kimutatván, hogy a nemzetek és a kormányok nem húztak semmi hasznot, és nem vontak le semmiféle tanulságot a világháborúból, amely nyolcszázmilliárd frankba került, további hatszázmilliárdot emésztett föl az elpusztított vidékek helyreállítása, tízmillió emberéletet követelt, húszmillió rokkantat hagyott hátra. A világháború többe került, mint az utóbbi százhúsz esztendő összes háborúi együttvéve. Békésebb alvilági hír, Amerikából: a tavaly, 1927-ben 95 088 automobilt loptak, megtaláltak és visszaadtak 87 186-ot. 1928 őszén már mutatkoznak a jövő évi, s az újkori világtörténelem addigi legnagyobb válságának tünetei. Munkások százezrei maradtak munka nélkül a Ruhr-vidéken. Kétszázhúszezret bocsátottak el egyetlen nap leforgása alatt. Bűnügyi hír: Ploiești-en az Amara utcában lakó Ion Bărbulescutól 350 000 lejt loptak el a tolvajok, akik kihasználták, hogy a család nem volt otthon. A tulajdonos értesítette a rendőrséget. S hogy mennyit ért az így szerzett pénz, egy a mi Molnár Ferencünkről, A Pál utcai fiúk szerzőjéről szóló hír ad kulcsot: Magyarország dédelgetetett írója, akit Amerikában is nagyra értékelnek, szerződést kötött a Vanity Fair folyóirattal, tíz terjedelmesebb írást kell leszállítson ezer dolláros darabáron, ami százhatvanezer, összesen pedig egymillió-hatszázezer lej. Az Amara utcai rejtély megfejtése tehát: valamivel több mint kétezer dollárjuk volt Bărbulescuéknak a vasszekrényben.

Satöbbi,

mondom e ponton, puhán összecsukom a könyvet, ami tán azért tizenkettő, hogy minden hónapra jusson egy-egy füzet. S hogy a Principele Mircea gőzhajóról, ami Galac és Brăila között ingázott, egy utas a Dunába ugrott, szerencsétlen gyógyíthatatlan beteg volt, nyelvtani példahelyzetté torzul, akárcsak II. Miklós orosz cár sógorának nyilatkozata New Yorkban. A meggyilkolt cár rokona kijelentette, már nincs esélye annak, hogy Oroszországban változzon a helyzet, s az egykori uralkodó osztályok megtanulták, hogy a száműzetésben jó munkásokká váljanak, meg hogy egyszerűségben éljenek. Lám, a nagyherceg ugyanazt mondta, mint Sztálin börtönőrei is a gulág kapujában.

Pestről érkezett

Aki ezt az akkor már tizenöt éves könyvet kapta, Pestről érkezett Udvarhelyre a második bécsi döntést követően. Férjhez jött, ez is egy külön történet. Ha akarom, együtt futtatom a Cheresteșiu-Déry nyelvkönyv történetével, de minek? 1940-41 telén érkezett apjával Udvarhelyre, apja nemsokára visszautazott, ő maradt tanítani. Soha nem hallott Ionel Brătianuról, aki Mikó Imre könyvében (Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. dec. 1-től 1940. aug. 30-ig) a királyság legkiemelkedőbb államférfiaként jelenik meg, és aki szerint a nemzetiségi kérdés a kisebbsági népcsoportok beolvasztásával fog megoldódni Romániában. És Anghelescuról sem hallott, ő is a Trianon utáni idők politikusa volt, az iskolát jelölte meg a románosítás fő eszközéül, ahol még az órák közti szünetekben sem volt szabad magyarul beszélni. A tanárokat is állandóan zaklatta a román nyelvtudás ellenőrzése ürügyén. Mindez múlt volt már, amikor megjött, hogy az oroszhegyi elemiben tanítsa írni-olvasni a gyerekeket. A bécsi döntés után gyorsan visszamagyarosodott az iskola, sem a gyerekeket, sem őt nem zaklatták ostoba elrománosító rendeletekkel. Tizenkét esztendővel Udvarhelyre érkezése előtt épp itt, városunkban tartotta a Magyar Párt harmadik másodéves, időrendben pedig negyedik nagygyűlését, a határozati javaslatból idézek: “A magyar kisebbség tíz év óta a törvénytelenségnek, jogtalanságnak és egyenlőtlen elbánásnak felsorolhatatlan szenvedéseit viseli. A gyulafehérvári harározatban és az 1919 évi párizsi egyezményben ígért kisebbségi jogokra való hivatkozás, valamint az államhatalom gyakorlásában az egyenlőség és igazságosság alkalmazásának állandó követelése hiábavalónak bizonyultak, mert a váltakozó kormányok e jogos követeléseket nemcsak következetesen megtagadták, hanem sérelmes törvények, rendeletek valamint törvénytelen intéézkedések által is a magyar kisebbség kulturális és gazdasági létfeltételeit alapjaiban támadták meg.”

Gyorsuló időben

1945 a beírás évszáma. A fiatalasszony már hazaérkezett Pestről, ahova az ostrom előtti napokban menekült, mert itthon úgy érezte, nincs biztonságban az elsőszülött pólyással. Pedig jobban teszi, ha itthon marad, Udvarhely nem volt életveszélyes, Pesten viszont bármelyik pillanatban bárki meghalhatott. Szerencsésen megúszta, de férje akkor már az Uralban vágta a tőzeget a többi hadifogollyal együtt. Itthon a Groza-kormány békítőleg szólt a kisebbségekhez. Az új román kormányfő maga is a magyar kultúrán nevelkedett, az erdélyi magyarok annyira magukénak érezték, hogy Gróza Péternek hívták. Nagy volt a bizakodás, az erdélyi, de a Bukarestben élő magyarság is úgy vélte, rend lesz végre az országban a nemegyszer vérengzésbe torkolló kétoldali etnikumközi leszámolássorozat után. Anyósom (mert róla van szó) nagy nekibuzdulásában leckekönyvet szerzett és nekiállt tanulni. Hogyan, ezt nincs honnan tudni, de hogy milyen eredménnyel, arról meggyőződhettem. Illetve mégsem, soha nem hallottam, hogy egyetlen román szót kiejtett volna a száján. Nem is volt erre szükség, a néhány éven belül héttagúra nőtt családra mosott-főzött, a kenyérkereset férfimunka volt. Da meg nu, legfönnebb ennyi, még a poate sem. Nem csodálkozom, mert időközben a barátságos Grozát protokollfigurává súlytalanította a fiatal népi demokrácia, s az új népköztársaság nagyon bizalmatlan kezdett lenni magyarjaival, noha az a sokat emlegetett magyar és autonóm tartomány megjelent a térképen. Anyósom nem ezért neheztelt a maga csöndjében a rendszerre, hanem mert mindenüket elvették, a legnagyobb gyerek káderesi tiltásra nem tanulhatott tovább, a fogságból szabadult férjét napszámra küldték, jegyző volt a „gyűlölt tőkés-földesúri rendszerben”, kereskedő. Ki tanulná önként s jószívvel annak az államnak a hivatalos nyelvét, amely így bánik polgárával? De mindez csak később mutatkozott. 1945-ben még más szelek fújtak, így gondolták legalábbis.

Végszó helyett, bár nincs végszó

Barátom és gyakori vitapartnerem mondja, ne feledkezzem meg egy újabb, a román nyelv tanítását szabályozó rendeletről. Eddig nem idegenként tanították az állam nyelvét az iskolákban, a vizsgakövetelmények szempontjából mindegy volt, hogy az illetőnek anyanyelve a román vagy sem. Tudjuk, milyen eredménnyel működött e koncepció. Hiúság? Fölényértelmezés? Ebbe most nem megyek bele, a román nyelv annyiban sem idegen, hogy Erdély nagyobb városaiban most már túlsúlya mutatkozik. Ám nem anyanyelvem, tehát mégis idegen. Száz év telt el a gyulafehérvári határozattól, de úgy tűnik, hogy csak az idő múlik.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ