– Maga is jól tudja, hogy annak idején a városnak csak egy kisebb bálterme, gyűlésterme létezett. Rég tervbe volt véve egy nagyobb kultúrház, művelődési központ építése. Csakhogy ehhez sok pénz kellett. Pénzhez pedig csak a központon keresztül juthatott a város. Kérvényeztek, fűhöz-fához szaladgáltak, eredménytelenül. Törék István volt a város egyik vezető embere, szenvedélyes, jó vadász. Ritkán tartózkodott itthon, mert a vezetőket hol gyűlésre, hol „fejtágítóra” rendelték fel a fővárosba.
Szeptember vége volt, a bőgés ideje, kint laktam a vadászházban.
Egy este későn jött a tanács terepjáró kocsija, hűtőtasakokat, csomagokat, italos ládákat pakoltak ki.
– Holnap kijön a főnök, egy nagyon fontos vendéget hoz ki.
Másnap reggel megérkeztek. Alacsony, köpcös ember volt a vendég, terebélyes pocakkal.
– Polac – nyújtotta a kezét bemutatkozásra.
Megette a sebtében készült reggelit, aztán lefeküdt. Hamarosan felharsant fűrészelő horkolása.
– Kora hajnalban kelt, hadd aludjon délutánig – mondta Törék Pista druszám, együtt nőttünk fel, osztálytársak voltunk elemiben. Belőle tanár lett, én vadőr maradtam. Egymás között tegeződtünk, de idegenek előtt „Törék elvtársnak szólítottam”.
– Polaccal a fővárosban találkoztam, ő tartotta a fejtágítót. Fontos ember, tőle függ, hogy hová utalnak ki pénzt építkezésekre. Vadász is, persze csak olyan alföldi nyúlvadász. Szereztem egy engedélyt, meghívtam lőjön egy szarvasbikát, ha sikerrel jár, elrendezi a kultúrház ügyét is, fontos, hogy elégedett legyen.
– Rajtam nem múlik, csak a szarvasok is akarják.
– A jó vadőr túljár a vadak eszén. Te pedig kitűnő vadőr vagy – mondta Törék mosolyogva.
Délben felkelt Polac, ásítozott, nyújtózkodott, aztán kicsit dideregve megmosakodott a forrás vizében. Ő akarta így, de a borotválkozáshoz már meleg vizet kért. Jóízűen megebédelt, pedig nem ivott előtte semmiféle étvágygerjesztőt, evés után is csak egy híg fröccsöt fogyasztott. Látszott rajta, hogy szereti a csendet, foglalkozása sok beszéddel járt, most pihent. Harapófogóval is alig szedtünk ki belőle néhány szavas választ, inkább mi is hallgattunk.
Délután Törék a házban tett-vett, főzőcskézett. Mi elindultunk terepszemlére. Hamar rájöttem, hogy Polaccal nem lesz könnyű dolgom. Kettőt lépett, míg én egyet, hogy le ne maradjon, a legkisebb emelkedőn is izzadt, szuszogott. Lassan haladtunk a völgy hosszában, akkor örült, amikor felértünk a magaslesre, és kényelmesen elfészkelődött a padon. Fiatal ültetett volt a les előtt bokrokkal, szederindákkal, jó bőgőhely, mögötte szálas fenyővel benőtt hegyoldal. Csend volt a völgyben, csak egy piros sapkás harkály kopogtatott egy öreg fenyő törzsén, kereste a vacsoráját. Lassan estébe hajlott a délután, de az ültetettben semmi sem mozdult. Furcsa, mert máskor estefelé már visszhangzott az erdő a bőgő bika hangjától. Már csaknem sötét volt, amikor felharsant az erdőben az üvöltés.
– Hallja? – bőgnek már! – mondta izgatottan Polac.
Persze, hogy hallottam, és már jött is az üvöltő válasz a hegytetőről. Rögtön felismertem, farkasok üzentek egymásnak. Ha farkasok járnak a területen, elnémul a bőgés, talán abba is marad, míg el nem mennek. Vajon Polac tudja ezt? Nem szabad elkedvetleníteni!
– Maga miért nem bőg? – hátha ide csalná valamelyiket – biztatott.
– Sötét van már, meg se látnánk.
Jobb így, ha nem tud róla, hogy amit hallott, nem szarvasbőgés volt.
Este jól bevacsorázott, aztán nyugovóra tért. Mi Törékkel még sokáig beszélgettünk.
– Pont most hozta ide az ördög a farkasokat, évek hosszú során át sohasem zavarták a bőgést – sopánkodott a druszám -, reméljük, ha elmennek, ismét helyreáll minden. Nem mondta meg meddig maradhat, hátha van ideje.
Másnap sem hajnalban, sem este nem hallottunk bőgést, de farkasüvöltést sem. Polac még az eddiginél is szótlanabb volt, lógó orral tett-vett a házban, aztán korán lefeküdt.
– Ez így nem lesz jó – mondta Törék – rendezzünk neki egy kis bőgést.
Haditervet készítettünk. Hajnalban Polac csak ímmel-ámmal kelt fel. Törék tette magát, hogy még mélyen alszik. Hideg ködpára fedte a völgyet, alig világosodott, mire felértünk a magaslesre. Polac elfészkelődött a padon, talán el is aludt volna, ha a gerinc felől fel nem harsan a bőgés. Kicsit furcsán, nyekergősen hangzott, látszik, hogy Törék nem hangolta be rendesen a kürtöt.
– Hallja? Valami fiatal bika lehet, hogy ilyen nyekergős a hangja – mondta Polac.
– Ha megindul a bőgés, lesz ott több bika is – vigasztaltam. Jött az újabb bőgés, Törék most eltalálta a hangfekvést, erőteljes, mély bika hangja szelte át a völgyet. Elővettem a kürtöt, bementem a bozótos szélébe, onnan feleseltünk egymásnak Törékkel. Tudtam, hogy Polac azt várja, míg lejön a bika a magasles elé. Sokáig beszélgettünk a kürtök útján, mint két begerjedt bika. Amint kivilágosodott, Törék abbahagyta. Idejében vissza akart térni a házhoz. Mire mi is odaértünk, már égett a tűz a kályhában, pirított hagyma ínycsiklandó illata jelezte: készül a reggeli.
– Jó bőgés volt – újságolta Polac a figyelmesen hallgató Töréknek. – Sajnos, nem akart lejönni a bika a leshez.
– Talán ha fellopakodunk a gerincre, lőtávolba kerülünk.
– Maguk igen, de én még felkapaszkodni se tudnék oda, nem hogy fellopózni. Helikoptert vagy inkább léggömböt kellett volna hoznom, mert az zajtalan.
Most már megjött a szava. Élénken mesélte Töréknek, hogy hány bika bőgött, és hangjuk után ítélve milyen korúak, mekkora agancsot viselők lehetnek.
– Ez nagyon belejött a szarvas vadászatba – mondta mosolyogva Törék, mikor Polac nem hallotta. – Rendezzünk még ilyen bőgést.
Délután sűrű köd ereszkedett az erdőre, alig pár méter volt a látástávolság. Nem mentünk ki a lesre, Polac kiült a ház elé, reménykedve hallgatózott.
– Egy bika sem bőg – mondta -, vajon miért?
– Ők sem szeretik a ködöt – vigasztalta Törék -, ha eltűnik, ismét elkezdik.
Hajnalra már nyoma sem volt a ködnek. Egy darabig csend volt, aztán a gerincen felzendült a Törék kürtje. Én is lementem, elbújtam a bozót szélében, szorgalmasan bőgtem, hadd reménykedjen Polac. Váratlanul lövés dörrent a les felől. Mi lehet ez? Csak nem nézte bikának Töréket? Polac eltűnt a lesről, ott van az úton, valamit emelget, vizsgálgat.
– Azt hittem, hogy farkas – mondta lógó orral -, de hát ennek kötél van a nyakán, csak kutya lehet. Jött az úton, lopakodva, szaglászva, meglőttem.
Nagy termetű farkaskutya volt a Polac zsákmánya, valamelyik faluból szökött el. Veszedelmes vadorzó az ilyen, hang nélkül hajt, főleg az őzgidákat, nyúlfiakat pusztítja, a jó vállap lövés azonnal leterítette.
– Mit csinálunk vele? – kérdezte az újdonsült kutyavadász?
– Jó nagy bőre van, megnyúzom.
Polac segített, és közben kérdezősködött.
– Mondja, hogy lehet a szabadban megkülönböztetni egy ilyen farkaskutyát a farkastól?
– Bizony, elég nehéz. A hátsó combján nincsenek kiálló hosszú szőrök, a farkát mindig leeresztve hordja, sosem kunkorítja.
– Tudja mit, hazaviszem a bőrt, a sok alföldi vadász mind elhiszi, hogy ez farkas, nem kutya.
Hátha ez a kutya is elhozza a kultúrházat, gondoltam reménykedve.
Este vidáman tett-vett a házban, aztán visszavonult rádiózni. Akkor még nem létezett mobiltelefon, Polac egy kis rádió adó-vevőt hozott magával, azon át beszélt a városi néptanáccsal, onnan meg egy nagyobb készüléken át a központtal.
– Vége a vakációnak – mondta elszontyolodva – délelőtt 11-kor jön értem a kocsi, este a fővárosba kell legyek. Még szerencse, hogyha szarvast nem is, de egy kutyát lőttem – hangjában mintha szemrehányás csengett volna.
Nesze neked kultúrház, gondoltam magamban.
– Hajnalban azért még menjünk ki – javasoltam.
– Menjünk, egy kis friss levegőt szívni a hosszú kocsikázás előtt.
Csend volt a bozótosban, ma már nem rendeztünk bőgést Törékkel, nem volt értelme. Polac unatkozva ásítozott, nyújtózkodott a lesen. Fényesedett az ég alja, napkeltét ígért. Fent a gerincen elbődült egy bika.
– Hallja – mondta izgatottan Polac.
Jól hallottam, pedig alig akartam hinni a fülemnek.
– Próbálja lehívni, ha nem jön, lopózzon fel, és lője meg.
A bika csak ímmel-ámmal válaszolt a kürtre, esze ágában sem volt lejönni. Megpróbáltam becserkészni. Ebben a sűrű bozótosban zajtalanul hegyet mászni szinte lehetetlen volt. Szerencsére rábukkantam egy vadösvényre, azon próbáltam lőtávolba közelíteni. Meg-megálltam, bőgtem egy kurtát, mintha egy bika közeledne, néha választ is kaptam. Végre megláttam, de csak a feje és a nyaka egy része állt ki a bozótosból. Nyaktövön kell lőjem, nem vadászias, de a vállapját fedik a bokrok. Felemeltem a puskát, ugrált, táncolt a kezemben a hegymászástól dobogó szívem miatt. Két-három mély lélegzés után sikerült a szálkeresztet ráillesztenem, ha eltalálom, jó, ha nem, akkor fut a bika, s vele a kultúrház. Elhúztam a ravaszt, tűzbe rogyott. Jó tizenkettes agancsot viselt, fenyőágat nedvesítettem meg a sebvérben. Lementem a magasleshez.
– Meglőtte? Milyen az agancsa? – kérdezte Polac türelmetlenül.
Válaszoltam, aztán kalapja mellé tűztem az ágacskát.
– Mit akar azzal? Összevérzi.
Nem ismerte a töretet, mondtam neki, hogy az mindig a vad elejtőjének jár.
– Én lőttem, nekem jár, maga is így gondolja – nézett rám szúrós szemmel.
– Persze, hogy így.
– Akkor ez köztünk marad.
A háznál boldogan újságolta a sikeres vadászatot Töréknek, aki lelkesen gratulált neki. Ünneplésre nem maradt sok idő, mert 11-kor várt rá a kocsi.
Nemsokára elküldtük a kidolgozott agancsot, mellé csomagoltuk a kutyabőrt is. Hamarosan jött a válasz, kiutalták a pénzt a kultúrház felépítésére. Hanem most próbáljunk aludni valamennyit, reggel korán indulunk.
Hideg éjszakát ígért a csillagos égbolt. Szítottuk a tüzet, de az csak a felé eső oldalunkat melegítette, ezért többet forgolódtunk, virrasztottunk alvás helyett. A bikákat nem zavarta a hideg, kitartóan bőgtek egész éjszaka.

Forrás: Találkozások III. A Salamon Ernő Irodalmi Kör antológiája. Gyergyószentmiklós, 2012.