Párbaj mint döntőbíró

A kalendáriumból egyúttal az is megtudható, mily egyszerű volt a nyugdíjjogosultnak kiszámolnia, mekkora járandóság üti majd a markát. Az általános szabály ugyanis világos és logikus: „Az a tisztviselő, aki tíz évig szolgálta az államot, nyugdíjra tarthat igényt… A nyugdíjat az alapjául szolgáló beszámítható fizetésnek tíz szolgálati éve után, 40 %-ban állapítják meg. A tíz évet meghaladó beszámítható szolgálat után minden további év után 2-2 %-kal nagyobb összegben állapítják meg a nyugdíjat, úgy, hogy a negyven évben megállapított köteles szolgálati idő kitöltése után a beszámítható fizetésnek teljes összege jár.”

Méltányos, nem? Hol vannak ettől a mai, bőkezűnek álcázott nyugdíjszámítási kulcsok?
Három oldal jut a kalendáriumban az akkor még ugyancsak időszerű párbajszabályokra (kard és pisztoly) is, amelyekből megtudjuk, amit amúgy sejtettünk, hogy csakis férfiak vívhattak párbajt, persze nem kivétel nélkül, hanem csak azok, akik erre erkölcsileg és fizikailag érettnek, megfelelőnek bizonyultak.
„Lovagias fölfogás szerint, háromféle sértés van: 1. a szidalmazás, 2. a gyalázás, 3. a tettleges bántalmazás… Maga az udvariatlanság nem sértés. Gyalázás alatt a megbecstelenitő tulajdonságokkal való vádaskodás értendő. Tettleges bántalmazás pedig minden szándékos mozdulat, ütéssel való fenyegetés, ütés vagy családi becsület ellen intézett sulyosabb természetü támadás… A sértő félnek csak kötelességei vannak, a sértett félnek ellenben jogai, amelyet minden tisztességes ellenfélnek respektálnia kell… A fegyverek mindenkor egyformák legyenek. Vontcsövü pisztolyok csak a legsúlyosabb esetekben használhatók… A segédek igyekeznek az ügyet békésen elintézni s a párbajt csak a legvégső esetben engedjék meg, ha már minden békitési kisérletük meghiusult…”
Az egészen részletes, minden apróságra kitérő szabálytömkeleg valóságos igazságszolgáltató intézménnyé növekszik, ami nem csoda, hiszen a párbaj intézménye – bár egyes országok törvénykezése tiltotta – többnyire olyan jellegű sértések megtorlását (lásd manapság: gyűlöletbeszéd…) szavatolta, amelyekről a büntetőtörvénykönyv nem intézkedett…
Mindezen példákból gondolom, kitetszik, hogy a XX. század folyamatos áttűnésben, szervesen ráépül a XIX. századi viszonyokra, szinte nem is látszik a választóvonal és magával cipeli mindazt, amitől képtelen egyik pillanatról a másikra megválni. Rendezettsége, skatulyázó képessége pedig oly szintre emelkedett, amit azóta is inkább csak csodálni tudunk, hiszen nem komputerizált társadalom, hanem földhözragadt kézivezérlés eredménye.
Éppúgy igaz az is, hogy a huszadik századot megelőző száz év változásai igazából a 18. században gyökereznek, vagyis hogy az idő gyakorlatilag eltéphetetlen, skatulyázhatatlan szövevényben folyik át Európa és a világ életén.
Mert a 19. század bár a nagy afrikai felfedezések kora, s ugyanekkor nyílnak meg Ázsia, Ausztrália és Dél-Amerika fehér foltjaihoz vezető utak is a felfedezők – s még inkább, a kereskedelemmel hódító utakra vállalkozók előtt, de ezek a missziók jóval közelebb állnak a huszadik századi expedíciók jellegzetesen tudományos-katonai-birodalmi jellegéhez.
Jó példa erre Alexander Humboldt példaértékű, s később egész iskolát teremtő expedíciós vállalkozása a 19. század első éveiből. Az összegző írás szerint fontossága abban áll, hogy „az addig csak inkább helyi ismereten alapuló földismeret tudományát a természetkutató szemével nézte. Rosszul mondják, hogy ő Amerika második fölfedezője. Nem. Ő a klimatológia és a plasztikai földrajz, a tenger természettanának és a növényvilág földrajzának a megteremtője; ő ismerte meg a vulkánok sorszerinti csoportosulását, a delejes erők helyenkénti különböző intenzitását; az ő kutatásai révén a geológia és a csillagászattan, a növény és ásványtan ismeretei mód fölött gyarapodtak.”

Ez az az időszak, amikor megtörténik Dél-Afrika belsejének módszeres feltárása, illetve Cook nyomán a francia, orosz, német kutatók versengése a Csendes-óceán szigetvilágának feltárására. Számos országban – pl. Angliában, Oroszországban – valósággal államföladattá vált a földrajzi kutatás, az akkor létesült földrajzi társaságok jóval többek voltak tudományos vitakluboknál: akár a gyarmati birodalmak stratégiai vezérkarainak is tekinthetők, amelyek nem a saját szakállukra kutatnak, hanem küldetéseket, megbízásokat hajtanak végre. Ilyen küldetés volt a Niger-probléma megoldására szervezett expedíciók sokasága, amelyekbe – a nem túl gyorsan beköszöntő sikerig – rengeteg költséget öltek bele. Az első kísérlettől számítva negyven esztendő megfeszített kutatómunka, áldozatos utazókedv kellett ahhoz, hogy a rejtély megoldódjék, s ezalatt egy fél világrész belső titkaira is fény derüljön.
Ipar és közlekedés terén a nagy fordulatokat – az összegzés szerint – a gőzkalapács, az esztergapad, a hidraulikus sajtó, a varrógép és a lokomotív hozták meg; ez utóbbi valósággal forradalmasította a távolabbi vidékek közötti szorosabb és biztosabb kapcsolatokat, majd hamarosan megteremtette vízi szövetségesét, a gőzhajót is, amelynek kerekes változata után a hajócsavarral működő megoldás jelentette az áttörést és a távolsági utazások, a globálisan is hatékony postajáratok meghonosodását.
Amilyen merészen fejlődtek a műszaki tudományok, úgy kanyarodott el a korszerűség ösvényéről az építészet. A napoleoni kor empire stílusa a császárság bukásával ki is múlt Franciaországban; Németországban, Ausztriában viszont valóságos klasszicizáló építészeti divat honosodik meg ezidőben. Magyarország nem követi példájukat, kitart az empire mellett. Angliában ugyanakkor makacsul ragaszkodtak a gótikus hagyományokhoz.
Érdekes formája az anyagi-műszaki fejlődésnek az ipari kiállítások, seregszemlék divatjának az elszaporodása. Magyarországon az első műipari kiállítás például 1842-ben nyílt meg a Redut termeiben, ahol 213 kiállító 298 tárgyat állított ki, a látogatók száma pedig meghaladta a 15 ezret. A négy év múlva rendezett vásáron pedig ezek a számok mintegy megkétszereződtek, ami elárulta, milyen erőteljes lendületet jelentettek a magyar gazdaságnak azok a századközepi, reformkori esztendők. A kiállítások divatja pedig még azokban az években befogta – Budapesten kívül – Nagyszebent, Kolozsvárt, Győrt, Sopront is.
A Kincses Kalendárium szintézise szerint a 19. század legrohamosabb fejlődési ívét a fotográfia írta le, amelyben úgy tetszik, „nincs megállapodás. A hiuságot legyezgető arcképező művészetből a tudomány minden ágát hasznosan segítő társ vált belőle. A sokszorosító művészetek terén hatalmas versenytársa lett a réz- és fametszetnek, sőt, hovatovább ki is szorítja ezeket. A gyógyászat, a hadviselés és a mérnöki tudomány pedig manap meg se lehet már a fotográfia nélkül… Nagyon egyszerű dolog geológiai, antropológiai, etnografiai, zoológiai, arkéológiai s más egyéb tanulmányokat tenni segítségével. Ujabbannagyobb fontosságra tett szert a fotográfia orvosi, törvényszéki, rendőri alkalmazása is s az igazságszolgáltatásnak nem egyszer tett már nagy szolgálatot.”
Ehhez hasonlítható, látványos sikertörténet a gyorsírás elterjesztése és mindennapos meghonosítása a közéletben, az igazságszolgáltatásban. Országgyűlési karrierjét a gyorsírás 1840-ben kezdte magyar környezetben, igazi lendületet azonban „csak az 1875-diki országgyűlés megnyitásakor vett, amikor Kónyi Manó és Fenyvessy Adolf szervezték az országgyűlési gyorsirodát, amely jelenleg a fejlettségnek nagyon magas fokán van”.
(Azóta, természetesen tudjuk, hogy a hangrögzítés műszaki találmányai viszonylag gyorsan háttérbe szorították a némileg a kódolt írás tudományával rokonítható gyorsírást, és egy olyan foglalkozási ág eltűnéséhez vezetett, mely valamikor – a tolmácsokhoz hasonlóan – nélkülözhetetlenné tette magát a közélet legfelsőbb rétegeiben is.)
A 19. század második fele már a felzárkózás és a kibontakozás szakasza volt a megkezdett fejlesztésekben. Sikeres magyar felfedezők és utazók írták be nevüket a tudomány nagykönyvébe: Magyar László, Teleki Sámuel gróf, Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Xantus János, Berzenczey László, Zichy Jenő gróf csak kiragadott nevek a földrajzi felfedezések panteonjából. Tetteik rendkívülisége abban van, hogy míg Livingstone, Stanley és sok más nyugati társuk mögött – akik Dél- és Közép-Afrikában, Amerikában, Ázsiában, Ausztráliában gyakran egymás nyomában jártak vagy sűrűn keresztezték egymás útjait – komoly támogatás, nem kevésszer hivatalos anyagi háttér is állt, addig a magyar kutatók jobbára teljesen önzetlenül, saját anyagi erőforrásaikból, mindenek előtt az utazás és a fölfedezés nemes szenvedélyétől fűtött ambícióból tettek igen fontos felfedezéseket.
A rögtönzött szintézis utolsó fejezete a 20. századot előzetesen megalapozó ipar, közlekedés és technika csúcsait veszi számba, ide sorolván a fapapiros gyártását, a galvanoplasztikát, a különböző gőzjárműveket, a gyújtót, a személy- és teherszállítás ipari megszervezését, a gyutacsot, a különböző lőfegvereket, a revolvert, a srapnelt, a petróleum- és gázmotort, majd mindjárt a benzinmotort is, a mindenféle szerszámgépet, a szivattyúk gazdag családját, a szedőgépet, a szemafort, a fonógépeket, a kötő-szövőgépet, a kábelt, a betűnyomtató telegráfot, a morsét, majd a drótnélküli távírót, telefont, mikrofont, telefonhírmondót, acélipart és legázaásait, mezőgazdasági gépeket, hengermalmot, a petróleumlámpát és a sztearingyertyát, villamos- és acetilénvilágítást, ívlámpát, villamos vasutat, léghajót és repülőgépet.
Azt is mondhatjuk, a Kincses Kalendárium összefoglalójára alapozva, hogy mire a 20. század beköszöntött, minden, ami ma ócskaságnak számít, tulajdonképpen zseniális újdonságként, de föl volt találva!

Cseke Gábor