1975-ben váratlan fordulat állt be a szörnykutatás addigi „menetébe”. Kiszivárgott hírek szerint hitelt érdemlő víz alatti fotókat sikerült készíteni a tóban élő állatokról, ujgyanakkor a fogadóirodákban országszerte megugrott a szörny létezésére fogadók száma.
Elterjedt a hír, hogy a kérdést a legmagasabb tudományos körökben is megvitatják majd, olyannyira, hogy műsorfüzetet is nyomtattak a tervezett eseményről, amire aztán sosem került sor.
Viszont sort kerítettek egy parlamenti vitára, ahová szakembereket, szemtanúkat is meghívtak, s ahol a „hiteles” felvételeket is bemutatták.
Ma már tudjuk – véli Withchell, könyve egyik későbbi kiadásában –, hogy a hitelt érdemlő képek értékelése elfogultan túlzó volt: az értelmezők azt látták rajta, amit látni akartak. Hideg fejjel nézve legalább annyi kérdőjelet támasztanak, mint a korábbi képi „bizonyítékok”.
Lássuk, miként számol be könyvében a szerző a történelmi fordulatúnak szánt, 1975 végi parlamenti meghallgatásról és vitanapról.
„December 10-e, Nessie nagy napja azzal kezdődött, hogy a Nature című elismert tudományos lap közzétette Bob Rines és Sir Peter Scott cikkét, amelyben a szerzők azt javasolják, formálisan adjanak valamilyen nevet az állatoknak, hogy utólag helyet szoríthassanak nekik az 1975-ös, a szabadon élő állatállomány megóvásáról szóló törvényben. A Nessiteras rhombopteryx hivatalos elnevezést javasolták, amely görögül annyit tesz, mint „a Ness gyémánt uszonyú csodája”, s az 1972-es víz alatti fényképeken látható uszonyra utal. A cikk a továbbiakban eredeti módon egy egyszerűbb nevet is javasol az állatoknak: „a Nessie” és „a Loch Ness-i Szörny” lehetőségeket vetették fel.
És aznap este 7.30-kor csaknem kétszáz tudós, újságíró valamint alsó- és felsőházi parlamenti képviselő gyűlt össze a Westminster Palota Nagy Üléstermében. Sem azelőtt, sem azt követően nem tárgyalta Nessie ügyét ilyen illusztris társaság ilyen előkelő környezetben.
A bevezető rész Lord Craightonnak, a szabadon élő állatállomány megóvásáért felelős parlamenti vegyesbizottság elnökének szavaival vette kezdetét. Ezt követően David James a Kutatóintézet munkájáról, Tim Dinsdale pedig saját, 1960-ban készített filmjéről beszélt: idézte a Királyi Légierőnek a filmen látható tárgyról hozott „valószínűleg élőlény” ítéletét, s beszámolt a tónál szerzett egyéb tapasztalatairól is. Ezután Bob Rines-nak és az Alkalmazott Tudományok Akadémiájának a tevékenysége került napirendre.
Martin Klein 1970-es Loch Ness-i lokátoros kutatásairól beszélt, amelyek során széles hatósugarú készüléke többször is nagy, mozgó tárgyakat észlelt; Harold Edgerton a stroboszkópos víz alatti kameráról és annak alkalmazási lehetőségeiről szólt; Charlie Wyckoff a tó tőzeggel telített vizében történő fényképezés nehézségeit ecsetelte.
Azután Bob Rinesra került a sor. Bob remek, magabiztos szónok. Már évekkel korábban, harvardi professzorként elsajátította az előadás művészetét, és később a jogászi pályán is komoly tapasztalatokat szerzett, mint az Egyesült Államok egyik legelismertebb szabadalmi ügyvédje. Tudósként is, jogászként is volt már dolga kétkedő bírákkal, ellenségesen viselkedő tanúkkal.
… Azzal kezdte, hogy beszámolt első, 1959-es Loch Ness-i látogatásáról: elmondta, hogy olvasta Constance Whyte Több, mint legenda című könyvét, s az Egyesült Államokba hazatérve már akkor fontolgatni kezdte tudóstársaival egy expedíció indítását. De csak 1970-ben utazott ismét a tóhoz, hogy szerény körülmények között kísérleteket folytasson, amelyek — a Marty Klein széles hatósugarú lokátorával rögzített adatok alapján — elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy meggyőzzék: valóban találhatók nagy méretű tárgyak a tóban. Szólt 1971. június 23-áról, hogy Basil Cary repülőosztály-parancsnoknak és nejének társaságában jómaga és Carol asszony egy húsz láb hosszú púpot láttak, amely Caryéknek a Strone közelében fekvő háza előtt haladt el az Urquhart-öbölben. Bob közölte a hallgatósággal, hogy ez az élmény minden megmaradt kétségét eloszlatta, s biztos benne, hogy nagy testű, azonosítatlan állatok érnek a Ness-tóban; úgy döntött, folytatja a kutatást, és — amennyire az anyagiak megengedik – minden rendelkezésre álló víz alatti technikai eszközt felhasznál, hogy megpróbálja félrelibbenteni az állatokról a rejtélyes fátylat, s kideríti, milyenek is valójában.
Hosszasan beszélt az 1972-es víz alatti fényképekről: felnagyított és eredeti állapotban is bemutatta a két uszonyképet és még egy homályos felvételt, amely ugyancsak 1972 augusztus 8-án vagy 9-én készült a mélyben, és két távoli vonal látszott rajta. Akkor készült, amikor a lokátor két különálló visszhangforrást jelzett a felvevőgép közelében.
Ezután rátért az 1975-ös eredmények ismertetésére. A fényképeket kivetítették egy nagy ernyőre. Akármit is tartanak ma ezekről, azon az estén nagy sóhajtozás támadt az elsötétített teremben. A mellettem ülő — valljuk meg, ittas — parlamenti képviselő a szőnyegre ejtette a cigarettáját, és tátott szájjal ült ott.
Miután befejeződött a képanyag bemutatása, felkérték az Akadémia által megbízott tudósokat, hogy osszák meg a hallgatósággal tanulmányaik lényegét. Dr. George Zug, a washingtoni Smithsonian Intézetben működő U.S. National Museum of Natural History (Az Egyesült Államok Nemzeti Természetrajzi Múzeuma) hüllőtani szakértője azt mondta, úgy érzi, hogy azok a bizonyítékok, amelyek a Loch Ness-i nagy testű állatok csoportjának létezése mellett szólnak, remélhetőleg előmozdítják majd a tóval kapcsolatos kutatásokat, »és eltüntetik az eszelősség bélyegét« azokról a tudósokról vagy tudóscsoportokról, akik kutatásokba szeretnének kezdeni a helyszínen.
Dr. Christopher McGowan, a torontói Royal Ontario Museum Gerinces Őslénytani Részlegének egyik vezetője, aki elismert szaktekintély a kihalt hüllőkkel foglalkozó tudósok között, VALAMENNYI bizonyítékot számba vett, s — becsületére legyen mondva — magánlátogatást is tett a tóhoz, hogy elbeszélgethessen néhány szemtanúval. McGowan doktor azt mondta: »Elégedett vagyok, mert elegendő súlyú bizonyíték áll rendelkezésre ahhoz, hogy kijelenthessük, a Loch Ness-tó egy nagy jelentőségű, máig megmagyarázatlan jelenségnek ad otthont: a bizonyítékok nagy, vízben élő állatok jelenlétére utalnak. A Loch Ness-jelenséget komoly interdiszciplináris kutatás tárgyává kell tenni.«
A.W. Crampton professzor, a Harvard Egyetem Összehasonlító Állattani Múzeumának igazgatója szerint az Akadémia által szolgáltatott bizonyíték »…elegendő ahhoz, hogy felvesse egy nagy vízi állat létezésének lehetőségét, és javasolja, sőt sürgesse, hogy a jövőben nagyobb horderejű kutatásokat végezzenek.«
Roy Mackal, a chicagói egyetem biológia tanszékének professzora annak a meggyőződésének adott hangot, hogy »…(az Akadémia) néhány képe megerősíti a korábbi bizonyítékokat, és bizonyítja, hogy nagy vízi állatok élnek a Loch Ness-tóban.«
…Még sokat lehetne idézni az ülésteremben elhangzottakról, tény az, hogy a Szörny létezése ez alkalommal megkapta a valószínűségi minősítést. A szerző szerint azonban éppen úgy, ahogy a szemtanúk is tévedhetnek, a kézzelfogható bizonyítékokban sem lehet vakon megbízni. És ez volt a helyzet az 1975-ös „forradalmi” felvételekkel…

(Folytatjuk)