– Lajos, én mától fogva szabad vagyok. Ezt jól jegyezd meg! Úgy értsd, hogy a testemet is kiszabadítottam a huszonkét éves házasságunk kötelékéből. Abból a rabságból, amely nagy kegyesen biztosította számomra a közös ágyat, asztalt, kocsit és mindenféle francfenét, de soha egy szikrányi lángolást, egy szemernyi örömet sem, amiért érdemes lett volna elviselni a mindennapi robotot. Vissza akarom kapni a testemet, melyet hiába fürdettem naponta kétszer is, ápoltam mindenféle kencével, napoztattam, masszíroztattam, a kutya sem vette észre. Neked mindegy volt, ha reggel kifestve-illatosítva , vagy karikás szemmel, ráncosan mentem munkába. Ügyet sem vetettél rám, ha este hozzád bújtam és hajammal cirógattam nyakadat. Unottan hessentettél el, mint a szemtelen piaci legyet s aztán két perc múlva már horkoltál.
– Elég, megértelek! Ne sorold tovább !
– Megértesz? Hogy a francos fenében tudsz te engem megérteni, aki huszonkét év alatt egy percig sem tudtál boldoggá tenni ? Tudod te egyáltalán mit jelent most nekem ez a szabadság? Azt, hogy ezután bárkinek odaadhatom a testem: a szobafestőnek, a postásnak, a papnak, bárkinek, aki egy rövid órácskára boldoggá tesz. De mit is beszélek, mikor neked gőzöd sincs, mi a boldogság! A magadfajtának soha nem volt alkalma ezt megtapasztalni. Végső soron nem is alkalom kell hozzá, hanem valami veled született képesség, mely ki tudja pattintani azt a csodás szikrát a nő szívéből.
– Igazad van, csak egyet nem értek: honnan fogod tudni, hogy kiben van meg ez a képesség? Pontosabban: honnan tudod már jóelőre, mielőtt odaadnád neki azt a csodás, felszabadított testedet? Mert ha jól értem, csak a „szikrapattintás” pillanatában derül ki, hogy a fazonnak van-e olyan vele született tálentuma, vagy ismét csalódnod kell. S utána még ki tudja hányszor?