Amikor meghallottam, hogy meghalt a perzsa konzul felesége, magamra vettem egyetlen öltönyömet, a viseltes mogyorószínűt, ingem fölé barna nyakkendőt kötöttem. Rálehelgettem cipőm orrára, portörlővel kifényesítettem, aztán keresgélni kezdtem a szanaszét heverő farmernadrágok és lovaglónadrágok zsebében. Egy fehér és lehetőleg tiszta zsebkendőre lett volna szükségem.
A bánat vihette el, gondoltam közben az asszonyra, a tartós bánat mindenkit elvisz, ha maga a bánkódó is úgy akarja. Az eltávozottat Katalinnak hívták, a név nem honos a perzsáknál. De ennek az asszonynak perzsa létére katalinosan hosszúkás, kissé horpadt arca volt, orrtöve körül a bánat szépítő ráncaival. Láttam őt az idősebb Beridze úr születésnapján, párolgó sültestálak fölött, láttam Beridze úr temetésén rengeteg krizantém fölött, és láttam egészen közelről a konzul lakásán, teveszőr takaróján üldögélve, s ilyenkor, a közelemben – így volt, bizony –, a szemzugában dudorodó könnyek fölszívódtak. Legelőször a fennsíkon láttam, egy szeles napon, az a szél hozta meg a tavalyi őszt.
Azon a fennsíkon széltől aszalt satnya fű nőtt lapos barna kövek között, lovam lassan harapdálva messzire elbóklászott. Nem értette a füttyszót, nem is akarta, alacsony, aránytalan idomú fekete kanca volt, hamvas tekintetében idegen, konok borúval. Utánamentem hát, dél is elmúlt, amikor kőről kőre lépegetve elindultunk a fennsíkon át visszafelé. Nedvesen gyöngyöző fű lobogott lábunk alatt, fejünk körül ködlő felhőpamacsok kószáltak.
Komor látvány lehettem, amint a siető, alacsony röptű felhők között kantárszáron vezetem lovamat: egy ember megy hajadonfőtt, széltől borzolt hajjal, földre szegzett tekintettel, mögötte dacosan bólogatva baktat a lova. Talán meg is pillantott akkor valaki, és arra gondolt: ó, ahogy ezek ketten mennek valahová.
Az a valaki a perzsa konzul kíséretében lehetett, a konzul érkezett éppen a fennsíkra, két autóval, a kíséretével. Az első kocsiból kiszállt a konzul és a felesége, a másodikból három köpenyes férfi, egyikük tányérsapkás, vállán csillagokat viselő katonaember volt. A nedves, kemény szél testükre fújta a köpenyt, a katona kivételével kalapjukat szemükbe húzva lépegettek egy sohasem használt keskeny járdán, amelyet jócskán benőtt a fű meg a kövirózsa. Elöl ment a konzul és a felesége egy koszorúval, mögöttük a katonaember és társa egy másik koszorúval, utánuk koszorú nélkül a széles és lapos ábrázatú, majmosan eleresztett karú harmadik. A járda végén száraz, görbe fatörzs állt ki a kövek közül, egy ágról koszlott kötélen harangok lógtak, alattuk fehér kőtábla, teleírva ázsiai betűk folyondárjával, s egy európaiul bevésett évszámmal. A koszorúkat a táblára helyezték, alóluk nem látszott ki többé semmiféle krikszkraksz, csak valami azaleaféleség bodrozott a szélben, elnyílt, fagytól fakó, áttetsző szirmokkal. Jól láttam mindezt, mivel akkor már ott ácsorogtam a közelükben.
Az alacsony, hentesképű konzul beszélt, szavait a szél furcsán megcsavarta, csak valami szelíd morgás tört elő a száján, amit bárki kedvére megérthetett. Nem volt sok a kolbász a romlás éveiben, mondta a konzul, annál több volt a dögevő madár. A konzul felesége sírt.
Aztán a köpenyes katonaember beszélt a folyondárok nyelvén, végül mindenki hallgatott. Álltak a fennsíkon a szélbúgás nagy csöndjében. A konzul felesége sírt.
– Ne – lökte oldalba a konzul. – Ne bőgj. Most nem kell. – Nem bőgök – suttogta a konzul felesége. Pedig sírt, ha nem is a koszorúk fölött vagy afölött, ami a koszorúk alatt pihent. Valami egyéb miatt, ami itt, a széltől sepert magaslaton kibuggyant belőle.
Azt majd megtudom, gondoltam akkor magamban, mert a konzulné éppen engem nézett. A koszorúk, a rohanó felhőpamacsok, az óriási hegyek közül kiválasztott magának engem, a magányos lovast. Ő lehetett az, aki megpillantott még a kocsi ablakán át, amint hajadonfőtt vezetem lovamat a kövek között.
Belső zsebembe nyúltam, a konzulhoz léptem és átnyújtottam neki a névjegyemet. A hentesképű, alacsony úr futólag átnézett rajtam, még csak valami kérdésféleség sem motozott a tekintetében: mi akar ez lenni. Átnézett rajtam, mint valami esztelen lézengőn, a névjegyre sem pillantott, csak zsebre tette. Megfordultak és elindultak a keskeny járdán a várakozó kocsik felé. Én is elindultam lovammal, gondoltam, átvágok az országúton, gyalogolok keveset a fennsík pereméig.
Már benn ültek a kocsiban, éppen csak nem indultak. Egy-egy ködlő felhőpamacs néha eltakarta őket. Aztán kinyílt az első kocsi ajtaja. A konzul most künn állt, s a foszlányok között integetett felém. Közönyös tekintettel, lassan lépkedtem feléjük, addig közeledtem, amíg az ablaküveg tükrében megpillantottam magam mögött a lovam fejét. Az üveg mögött pedig a konzul felesége fejét. Férje ülésére könyökölve bámult kifelé.
– Egyszer legyen szerencsénk – mondta a konzul, és átnyújtotta a saját névjegyét. – Keressen föl bennünket. – Fázhatott, orrán, fekete szőrök tövében piros pontok gyülekeztek. Bólintottam, egy nagyon kicsit el is mosolyodtam. – Köszönöm – mondtam egykedvűen –, egy napon majd tiszteletemet teszem.
A fennsík peremén felültem a lovamra, lassan ereszkedtem a völgybe, közben többször is megpillantottam a mélyben a két autót, amint elkanyarognak a szerpentineken. Arra gondoltam, milyen szépen fejeztem ki magam: majd tiszteletemet teszem. Tiszteletemet is fogom tenni.
Amikor a halálhírt követően átöltöztem, és fényesített cipővel a lábamon már azt a bizonyos tiszta zsebkendőt kerestem, már pontosan tudtam, hová kell mennem. A konzul a Csitadze utcában lakott, a közelből indult a drótkötélpálya a város fölé emelkedő Mtacminda magaslatai felé. A vaskerítést és a vaskaput belülről zöldre mázolt hullámbádog borította, hogy akárki ne láthasson a kertbe. De nekem már első ottlétemkor megmutatták a kertet, a konzul személyesen sétáltatott körbe a törpepálmák és délszaki cserjék között. Tekerőző törzsű, szürke kérgű fák ágairól ezüstösre pácolt hinták lógtak, alattuk díszes kutyaólak. A konzulnak négy kisgyermeke volt és négy kutyája. És az a szépen hervadó felesége.
Akkori ottlétem rövid bemutatkozó látogatásnak indult, de pár korty Ra-Qai üdítőital után a konzul megkérdezte, megtekintenék-e itt a szalonban egy filmet, zártkörű házivetítésen. Mondtam, ritkán járok moziba, szagoktól terhes termekbe, de karosszékből szívesen megnézek én is egy kis filmet, mondjuk a próféta életéről vagy a Ra-Qai nevű üdítőital forrásvidékéről. A konzul megrázta a fejét, nem, ő úgy tudja, a film valami Dillingerről szól, valami nyugati emberről, aki meghalt. A Dillinger is dead című filmet láttuk, nem Dillingerről szólt, Dillinger haláláról csak az az ócska újság tudósított, amelyben a filmbeli férfi egy ócska pisztolyt talál, kicsit megörül neki, kifürdeti forró olajban, piros pettyesre festi. Egyébként a szakácsnő is közöttünk ült, szép egészséges perzsa nő.
– Nem fázik? – kérdezte a konzul, úgy a vetítés közepe táján. Nem puszta udvariasságból érdeklődött, hanem azért mert megérezte az ajtó alatt belopakodó hideget. Nyomban be is kapcsolt egy hősugárzót, palackot bontott, és poharakat tolt elébünk. A vetítővászon kósza fényeiben töltögetett, valami kemény masztika lehetett. Kevéssel azután, hogy a filmbeli férfi a talált pisztolyból két golyót eresztett alvó feleségébe, valaki megfogta a pohár után tapogató kezemet. Kézfejemre hajolt és beleharapott.
A vászonról, valami tengerparti verőfénytől kissé megvilágosodott a szalon és láttam, a konzulnénak olyan a szeme, mint valami nagy ezüst dió. A szakácsnő megigazította térdén a ruhát, aztán fölkelt és kiment a szalonból.
A konzul tényleg megérezhette a hideget, mert amikor a sötétítőt eltávolította az ablakokról, láttuk, odakünn akkora pelyhekben hull a hó, mint egy-egy juharlevél. Életemben nem láttam ekkora hópelyheket, úgy látszik, a meleg városra ráköltözött a fennsík hidege.
Aztán faltunk valamit, sajtokat, hideg fokhagymás sülteket. Az asztal mellől éppen kiláttam a Mtacminda oldalára. Esteledett, a drótkötélpálya piros kabinjai üresen lebegtek a kertek fölött, és egyre havazott.
– Nem fáznak meg a pálmái? – kérdeztem a konzult. – Nem – felelte –, ezek állítólag bírják a hideget. S ha mégsem, majd kicseréltetem őket.
Este volt, azt mondtam magamban: ma ingyen vacsoráztam. Vacsora után beengedték a kutyákat és a kisgyermekeket az ebédlőbe. Nemcsak az afgán agarak, hanem a gyermekek is teljesen egyformák voltak, nem lehetett látni, fiúk-e vagy lányok. Egyidősök lehettek, mint a gondosan kiválogatott árvaházi gyerekek. Búcsúzáskor vállukon finom köpenyekkel a konzul meg a konzulné kikísért. A kapuban kaptam én is egy köpenyt: visszahozhatom bármikor, amikor akarom. A szakácsnő egy nyitott ablakban állt, mellét a hidegnek feszítette. Mennem kellett. Amíg a konzul a kulccsal babrált, a konzulnéra pillantottam, kezemet a számhoz emeltem, és gyöngéden megcsókoltam a fogak helyét.
Végre találtam egy félig tiszta kékkockás zsebkendőt, kissé tanácstalanul ácsorogtam az előszobában. Azon töprengtem, a perzsáknál a fehér-e a gyász színe vagy talán a lila. Vagy éppenséggel a közönséges fekete, a világűr hidege. De ezt nem tudtam meg később sem, mert a konzul acélkék öltönyben fogadott, a szakácsnő piros farkasfoggal kivarrt köpenyében álldogált a konyhaablakban, a négy kutya nyakán barna-zöld mintás szegecselt nyakörvek díszelegtek, a négy kisgyermek pedig matrózruhában szaladgált a törpepálmák között. A konzulné négy kisgyermeket és négy pompás fajtiszta afgán agarat hagyott maga után. És férjét, a hentesképű alacsony urat.
– Meg vagyok döbbenve – tértem azonnal a lényegre, amit ő félreérthetetlen mozdulattal, franciás könnyedséggel elhárított. Ő ugyanis Bejrútban járt iskolába a franciáknál, ott tanult meg viselkedni. Legyintése egyúttal tessékelő mozdulat is volt, betessékelt a fogadószobába, a karosszékbe, a nyitott bárszekrény közelébe.
A konzultól távol állt mindenféle muzulmán gesztus, így például, ami a szeszesitalokat illeti, nemhogy titokban szívesen kortyolgatott, de, mint ezt megfigyelhettem, külön kedvtelését lelte abban, ha kedvenc italait szín és címke szerint aznapi hangulatának megfelelően átcsoportosíthatta. Bejrútban, a franciáknál nevelkedett, a neve mint jó katolikusnak nem Musztafa, Hasszán vagy Manszur volt, hanem Pierre. Pierre most Chartreuse-t töltött, talán épp a zöld volt az aznapi gyász színe.
Lett volna elég kérdeznivalóm: négy pompás afgán agár, négy kisgyermek, az már nyolc fő; nem beszélve a buja kis kertről, a nyesegetni való rózsákról, azaleákról, rhododendronokról, meg az üresen maradt hitvesi ágyról. De nem kérdeztem semmit, hanem azt mondtam:
– Az elhunyt kitűnő asszony volt.
Közben arra gondoltam: kitűnő asszony például, ez a fehérköpenyes szakácsnő, a tömött kerek farával és tudományával, példának okáért, ezzel a tűzdelt hideg birkacombbal, amit a gyász óráiban szopogatok. A konzul csak elnézett fölöttem, és megjegyezte:
– Ezentúl gyakrabban is tiszteletét teheti. – Saját kezefejére bökött. – Bizonyára hamarosan begyógyulnak a sebei.
– Tessék?
– Mondok valamit – suttogta a konzul, hogy a szakácsnő, akinek pompás árnyéka az ajtóüvegre vetült, ne hallja. – Mások is járnak ilyen kicsi sebekkel a kezükön, pontosan ugyanazon a helyen. Elég sokan, bizony. Tegye túl magát ezen a dolgon. Szerdánként szívesen látom egy-egy partira.
Biliárdra gondolt, ezt is Bejrútban, a franciáknál tanulta, meg a pezsgőbontás ördöngös titkait. Mert mondanom sem kell, nem maradtunk meg a Chartreuse-nál meg a hideg birkacombnál. Nem zavart meg senki, bármily friss volt a halott, egyetlen részvétlátogató sem érkezett. Biliárdoztunk és én élveztem, milyen gyönyörűek a zöld posztón guruló piros és fehér golyók, biztos ezek hát az ünnep és gyász színei, ősi perzsa színek.

Forrás: Vissza a fülesbagolyhoz. Válogatott elbeszélések. Digitális Irodalmi Akadémia