Naplójegyzetek (III)

Az európai háború negyedik hónapjában váratlanul és ijedten gondoltam arra, hogy megőrizték-e hagyományos udvariasságukat a kínaiak és japánok? A Távol-Keleten már harmadik éve folyik a háború, a korszerű technika minden eszközével. Vajon meddig áll ellen az áramvonalas hadviselésnek a keleti udvariasság? Mi, európaiak már régóta udvariatlanok vagyunk egymáshoz minden vonatkozásban, de a keletiekben még bízom. Ha a kínaiak és japánok egymással szemben nem is őrizhetik meg a formákat, remélem, hogy otthon, egymás között, még udvariasak. Szörnyű volna, ha az utasok gorombáskodnának egymással a tokiói villamoson, és a kínai hadiözvegyek nem köszönnék meg többé lekötelező mosollyal a részvétnyilvánításokat. Az udvariasság forma, de nem üres forma. Mély etikai értéke van, mert megkísérli, hogy elviselhetővé tegye az emberi együttélést. Kíméli az érzékenységet, kellemes, jótékony szigetelőként áll indulat és indulat között, megnyugtató, semleges hangulatot teremt. Az emberek általában ingerülten élnek egymás mellett, de az udvarias emberek elrejtik ingerültségüket. Az udvariasság kölcsönös leszerelési egyezmény az egyének között, tehát a béke ügyét szolgálja. Legyünk őszinték, az emberek túlnyomó része nem szereti egymást. Az udvarias nem mutatja ezt, de nem is színleli az ellentétét. Nem szereti, de mindenesetre kíméli a másikat. „Nem szeretem, de azért ő is ember” – gondolja és eszerint viselkedik, simán, barátságosan, személytelenül. Az udvariasság magasrendű erkölcsi teljesítmény, talán a legtöbb, amit ember embernek adhat. Legrégibb és egyben legutolsó fellegvára Kelet-Ázsia volt. Remélhetőleg még ellenáll, és nem veszi fel a közvetlen és őszinte európai modort.

1939