Oláh István: A törpe világhatalom

A felfedezések emlékműve. (Fotó Oláh István)

Portugáliáról igazából keveset tudni ahhoz képest, hogy a nyugat-európai államokról mennyit. Királyai akármekkorák is voltak, számunkra teljesen ismeretlenül uralkodtak egy ismeretlen államban, amely jó óráiban csupán annyit tehetett, hogy meghúzódott a nagyobb és erősebb spanyol királyság árnyékában. Földművelő Dénes, Bátor Alfonz, Szép Ferdinánd, Igazságosztó Péter, Tökéletes János, és Tengerész Henrik testvére, Ékesszóló Eduárd nevét is most hallom először s tán soha, hogy ha nem Portugáliának vesszük az irányt. S ki volt ugyan első Mánuel, akit a makedón Sándorhoz, meg a német-római birodalom megteremtőjéhez, Károlyhoz, a mi Lajosunkhoz, a porosz Frigyeshez, az orosz Péterhez hasonlóan Nagynak mondanak, és akinek uralkodása alatt összeáll a portugál gyarmatbirodalom. Shakespeare–nek egyben-másban kortársa volt, akárcsak a spanyol Cervantesnek a portugálok mindmáig egyik legnagyobb költője, Camoes, népszerűsége viszont messze nem ér fel a másik kettőével. Úgy tűnik, leértékelem Portugália súlyát-szerepét a spanyol kapcsolatokban. Igazság szerint nemcsak a jóval nagyobb szomszéd árnyékában létezett ez a mai Magyarország területével megegyező területen fekvő ország (egyébként ma valamivel több mint tízmillión lakják), hanem a függetlenségi háborút követően is: I. János legyőzte Kasztíliát, ez 1385-ben volt, utána pedig a spanyolok későbbi tengeri riválisával, Angliával lépett szerződéses viszonyba. A világ felosztását is szépen lerendezte Spanyolországgal, 1494-ben a tordesillasi szerződésben, ami szerint a Zöldfoki-szigetektől számítva a nyugati hosszúság 48.fokától nyugatra eső területek a spanyolok, a keletre esők pedig a portugálok érdekszférájába kerültek már fölfedezésük előtt. Nagyjából így kezdődött egy világbirodalom, amelyet szinte minden évben újabb gyarmatokkal gyarapítottak, illetve betelepítették a lakatlan szigeteket, szigetcsoportokat. Ceutát épp Tengerész Henrik tanácsára foglalja el király apja, János az araboktól még 1415-ben. A Madeira-szigetek betelepítése 1425-ben történik, az Azori-szigeteké hat évvel később, a Zöld-fokiaké majd csak 1461-ben, tíz évre rá elfoglalják Tangert, Mozambikot 1498-ban gyarmatosítja Vasco da Gama, 1500-ban Brazíliát gyarmatosítják, Ceylon egy részét, Goát, Malakkát is néhány éven belül. A spanyolok ebben azért rájuk vertek, mert igaz, hogy időben megelőzték őket a portugálok, és hatalmas területeket kényszerítettek bele birodalmukba (s e világbirodalom agya az Ibériai-félsziget mindmáig változatlanul egy keskeny sávján volt), ám Amerika fölfedezése a spanyol katolikus királyok, Ferdinánd és Izabella hírnevét öregbítette. S ahogyan Kasztíliába ömlött az arany e felfedezést követően, úgy érkeztek keletről a fűszerek, Brazíliából a cukor, Afrikából az arany meg a rabszolgák Lisszabonba.
Csak ezek után indulunk a Felfedezők monumentális emlékművéhez, ez egy hatalmas karavella, fedélzetén az ismeretlen világnak induló első európai utasok. A felfedezők, egyben gyarmatosítók. Lisszabon akárcsak Róma, hét dombra épült, de a Tejo torkolatánál. Három nagy szeletből áll, a történelmi városrészből, ez a Belém, a városközpont neve Baixa, végül az arab nevű óváros, az Alfama. Belém kikötő volt a nagy földrajzi felfedezések idején. Da Gama innen indult Indiába, utolsó éjszakáját a legénységgel együtt átimádkozta a Szent Jeromos-kolostorban. 1755-ben a rettenetes földrengés és szökőár elpusztította Lisszabont, az egy Belém kivételével szinte minden városrész megsemmisült. A mai Baixa mindenképpen. A kolostort és templomot I. Mánuel alapította, a manuelin-korszakban nem is épülhetett másként, csakis Mánuel-stílusban, ami a gótika és a reneszánsz határmezsgyéje, és mindkét stílusirányzatból bőven átemel. Virágokat, állatokat, tengeri csillagokat, kőkorallokat, az emberi képzelet meseszerű lényeit. A Belém-torony, ahova a negyvenegy fokos hőségben elindultunk, ugyancsak Mánuel idején épült, ugyancsak Mánuel-stílusban, és a kikötőt védte, de a Tejo délebbre költözött időközben, úgyhogy az erődítmény most a parton áll.Lisszabon egyébként a mindenkori kikötővárosok szabályai szerint épült. Mindenütt van egy kikötőt – általánosabban pedig a várost – védő erődítmény. Máltán egy hosszú földnyelvre telepített több kilométeres,kétoldalt bármelyik pillanatban tüzelésre kész erődítményrendszer óvja a kikötőt, a várost, mintegy aláhúzva a hely stratégiai fontosságát. Itt a tornyok gyűrűs gömbjei Portugália tengeri hatalmát szimbolizálták. A Felfedezések emlékművéről részletesebben: 1960-ban épült, Tengerész Henrik halálának 500. évfordulójára. Maga Henrik áll a karavella orrában, kezében egy portugál árbocos modellje. Az emlékmű két oldalán az ország címere látható, a feljáró fölött pedig a királyi Avis-ház kardja. A nyugati oldalon I. Mánuel áll gyűrűs földgömbbel a kezében, aztán Camoes, a költő. A keleti oldalon V. Alfonz, az első felfedezések támogatója, Vasco da Gama, Pedro Alvarez Cabral, Brazília felfedezője és Fernando Magellan, aki először hajózta körbe a Földet. Már a Baixában, a városközpontban vagyunk, mintha a gyakorlatias amerikai mintára építkeztek volna, ám erről szó sincs. Az 1755-ös nagy földrengés a földdel tette egyenlővé a belvárost, az újjáépítés háló alaprajzú, egymásra merőleges utcákat hozott létre. A Rua Augustán sokat fényképezek, az ébenfeketén ragyogó, nagyon szép nők az egykori világbirodalomra emlékeztetnek. A Kereskedők tere a mienknél sokkal terjedelmesebb sártorerdővel az udvarhelyi hóvégi vásárokat hozza be, most üresek a placcok, különben sem ülünk annyit, hogy kivárjuk a vásárnapot. A térről a belvárosba hatalmas diadalíven át lehet belépni, maga a tér ünnepek, mulatságok, kivégzések, sőt, egy kettős királygyilkosság színhelye is volt: itt lőtték le 1908. február elsején I. Károlyt és fiát, Lajos Fülöp trónörököst. Ezzel vége is lett a Braganza-ház közel négyszázéves országlásának, kezdődött a köztársaság kora, bevadítva a spanyol Francóékéval nagyjából egyidős Salazar-diktatúrával.De addig még ellátogatunk a Pena-palotába, amely a művészetkedvelő, sőt művész I. Károly és családja nyári rezidenciája. (a király egész tehetséges szecessziós festő volt), és amely meglehetősen bizarr stílusban (eklektikájára figyelve: stílusokkal vetekedő stílustalanságban) épült.

2019. december 2.

Szóljon hozzá!