Cseke Gábor: Vakrandi, másodszor

Oly vadul és kapkodva fejtettem le a könyv csomagolópapír-ruháját, akárha várva várt légyotton tépdestem volna frissen látott kedvesem köntösét.

Látni akartam, miféle olvasmányt hozott elém a sors, szerencsés keze volt-e barátomnak (bár gyanítom, lehetősége volt előzetesen a kulisszák mögé kukkantani, s talán nem csoda, ha ilyképpen irányított szerencsében részesülhettem).
A vakrandira szánt könyv külseje szerény volt, bár ízléses: puha kartonkötésű, fűzött, nem egészen 300 oldal, papírja enyhén sárgás árnyalatú, nyomása egyenletes, jól olvasható. Készítői nem turbózták fel esztétikailag, hogy joggal dobhassanak egyet az árfekvésen.

A Jelenkor Kiadó munkáját tartottam a kezemben: Ulrich Alexander Boschwitz Az utazó c. regénye mosolygott rám, várakozóan.

Első, türelmetlen fellapozása után megtudtam: a németül írt könyv 1938-ban született, pár hét alatt a kristályéjszaka tragikus eseményei után, azokból ihletődve, de csak az 1960-as években jutott el Franfurt am Mainba, a német emigrációs irodalom archívumába, s igazából csak most jelent meg németül (utána rögtön magyarul is, Blaschtik Éva fordításában); korábban angliai és amerikai kiadásban vált ismertté anélkül, hogy elfoglalhatta volna az őt megillető helyet a világirodalom roppant rangsorában. Boschwitz, aki maga is félig zsidó családba született (apja volt zsidó, anyja protestáns német), huszonhárom éves volt, amikor e művét írta, még az események hevében és nyomasztó súlya alatt. Főhősével, Silbermannal ellentétben, aki képtelen elmenekülni a bekerített vadhoz hasonlatos sorsa elől, Boschwitznak sikerül Angliába távoznia az üldöztetések elől. A világháború kitörése már ott találja, s mint birodalmi német állampolgárt, Ausztráliába deportálják. Két évig tartják fogva, majd szabadlábra helyezése után, 1942-ben Angliába indul egy hajó fedélzetén. A hajó német torpedótámadás során elsüllyed, s vele pusztul a szerző is. Regényének átjavított kézirata, melyet biztonsági okokból a testvére rögzített, együtt veszett vele. A német kiadás alapjául szolgáló eredeti kéziratot Peter Graf szerkeszti és rendezi sajtó alá, ugyancsak ő az, aki felhívja a figyelmet a mű kimagasló értékeire.
A regény története amúgy „regény a regényben”, s érdemes emiatt a könyv végén található utószóval kezdeni az olvasást. Ebből idézek, hogy jobban megérthessük egy annyi éven át lappangó remekmű sorsát:

„1939-ben, nem sokkal a II. világháború kitörése előtt, Ulrich Boschwitz követi anyját az angliai emigrációba. Ahogyan a náci rezsim elől menekülő szinte valamennyi németet, őket is internálják. Huszonötezer ember került egyedül csak Man szigetére. 1940 júliusában Ulrich Boschwitzot a Dunera nevű egykori csapatszállítóval egy ausztráliai internálótáborba szállítják. A kétségbeejtően zsúfolt hajón, ahol zsidó és lengyel emigránsok mellett német és olasz hadifoglyok is vannak, katasztrofális állapotok uralkodnak. A hajó nemcsak reménytelenül túlzsúfolt, de a legénység még bántalmazza és ki is rabolja az utasokat. Az ötvenhét napig tartó út valóságos kínszenvedés, a brit történelem szégyenfoltja…
1942 után néhány internált visszanyeri a szabadságát. Először mindenekelőtt azok, akik hajlandók beállni a brit hadseregbe, és harcolni a náci Németország ellen.
Ulrich Boschwitz sokáig habozik, mert fél a háborútól és a hosszú átkeléstől, vagy talán más, nem ismert okai is lehettek. Állandóan ír, és egyik fogolytársának elárulja, hogy az élete elvesztésénél is jobban aggódik utolsó kéziratának sorsa miatt.
Ulrich Boschwitz 1942 októberében halt meg, és a kézirata elveszett. Mégis lehetővé vált, hogy német nyelvterületen most először fölfedezzük a szerzőt és vele együtt regényét, Az utazót, a német történelem sötét fejezetének ezt a fontos korai irodalmi kordokumentumát. Figyelemre méltó, meglepően letisztult és pontos megfigyeléseken alapuló regény, az emberiesség melletti védőbeszéd, ami azoknak az embereknek az utódai számára válik végre hozzáférhetővé, akiknek nagyszüleihez és dédnagyszüleihez szólt volna eredetileg, azokhoz a „német németekhez”, akik elkötelezték magukat a humanizmus eszményei mellett.
Történtek kísérletek, hogy a könyvet a háború után elhelyezzék valamelyik németországi kiadónál. Tudni lehet, hogy a Fischer Verlag elutasította. Nem kisebb személyiség, mint Heinrich Böll állt ki a regény mellett… De még az ő ajánlása sem volt elég a megjelentetéshez. Újabb évtizedeknek kellett eltelniük, míg ez a regény mégis megjelenhetett.”


Következik: Vakrandi, harmadszor

2019. december 2.

1 hozzászólás érkezett

  1. Gergely Tamás:

    Az élet…

Szóljon hozzá!