A doktornő kitárja az ajtót, és mi belépünk a terembe. A vuhani orvostudományi egyetem II. számú klinikáján vagyunk, a műtő fölötti megfigyelőteremben. Alattunk operáció folyik: egy asszony petefészek cisztáját távolítják el. Az érzéstelenítés akupunktúrás, tűszúrásos módszerrel történik.
Ez a klinikai műtő másfél évvel ezelőtt, 1971 tavaszán tett szert világhírre: a „kulturális forradalom” utáni első diplomatakörút résztvevőinek itt mutatták be az új anesztéziás módszert. Agyműtétet és tüdőrezekciót hajtottak végre ezzel a Kínában kikísérletezett, úttörő jelentőségű technikával. A diplomaták bámulva figyelték a páratlan látványt: a fájdalmat nem érzéstelenítő injekciókkal, kábítószerekkel, éterrel kapcsolták ki, hanem a test különböző pontjaiba, vagy akár csak egyetlen helyére beszúrt hosszú fémtűk forgatásával, illetve elektromos stimulálásával.
Klinikai látogatásunk nem szerepelt Jüan eredeti programtervezetében. Az acélmű mellett másik javaslata egy textilgyár volt. Amikor közölte, ereimben megfagyott a vér. Mióta Kínában vagyok, legalább féltucatnyi textilgyárban jártam, ha csak a nagyüzemeket számítom. Impozáns gyárak ezek (ne felejtsük: ebben az országban öltöztetik a legtöbb embert a világon), de míg egy textilmérnök nyilván egyre újabb csodákat fedezne fel bennük, számomra már a második úgy hasonlított az elsőre, mint egyik tojás a másikra.
Amilyen tapintatosan csak tudtam, kifejtettem ellenvetéseimet. Hivatkoztam arra, hogy az acélmű is üzem, így Vuhanról nagyon egyoldalú lenne a kép, s elmondottam, hány kínai város textiliparát volt alkalmam behatóbban megismerni. Úgy hallottam viszont, hogy Vuhan egyetemi város, szívesen megtekintenék valamilyen közép- vagy felsőiskolát vagy bármilyen más kulturális intézményt. Jüan megértőnek mutatkozott, ígéretet tett, hogy véleményemet (az ellenvetés mindig észrevétellé, véleménnyé szelídül) továbbítani fogja az illetékesekhez, így jutottunk végül a klinikára.

A CISZTA ÉS A HONGKONGIAK

Mikor beléptünk a megfigyelőterembe, már vagy harminc ember bámult az üvegablakokon lefelé. Egyetlen pillantás elég annak megállapítására, hogy ezek a kínai nézők többségükben az ország határain túlról érkeztek. Európai szabású öltönyt viselnek, kezükben fekete bőrtokokban japán fényképezőgépek. Előttük az üvegen teáscsésze, alattuk pedig a műtőlámpák fényében folyik az operáció. Ahogy belépünk, minden arc felénk fordul. Rögtön helyet szorítanak számunkra a kémlelőnyílások körül futó üléseken. Fiatal férfi néz mellettem a mélybe.
– Honnan jönnek?– kérdem.
– Hongkongból.
– Orvosok?
– Nem– ingatja a fejét– , turisták vagyunk.
Hongkongi honfitársak, országnézőben. S az akupunktúrásműtét ma turisztikai látványosság Kínában.
A műtőasztalon fiatal nő fekszik. Jobb keze testéhez szorítva, a másik felemelve, a fej mellett. A csukló fölött a bal karba tűt szúrtak, a tű végéből pedig vékony piros drót vezet egy desszertes doboz nagyságú, különböző gombokkal ellátott berendezéshez. A doboz valójában akupunktúrás transzformátor: néhány milliamperre csökkenti az áram erősségét. Az anesztéziás nővér a gombokkal szabályozza az áramot és ezzel az érzéstelenítés fokát.
A nővér a beteg fejénél áll, állandóan figyeli pulzusát, vérnyomását, szemjátékát – a páciens az egész operáció alatt tudatánál van. Melle magasságában a sebész-sátor elzárja előle a kilátást, de bennünket jól lát a magasban, az üvegkör fölött és figyeli, amint a fényképezőgépek célba veszik. A sátor másik oldalán gumikesztyűbe bújtatott kezeikkel a sebészek és az asszisztensek dolgoznak. Véres hús, szikék csillanása. A fehér köpenyek és maszkok fölött összehúzott, figyelő tekintetek.
A két jelenet csak felülről nézve függ össze – a ránk pislanó női arc és a kissé odébb elhelyezkedő női has között, amelyben a fehér köpenyes alakok vájkálnak, látszólag semmiféle kapcsolat nincs. Az anesztéziás nővér időnként mond valamit az arcnak, az válaszol, sőt egyszer-kétszer kompóttal is etetik, miközben a másik oldalon a sebész körte nagyságú barnás daganatot bont ki az emberi hasból, majd elvágja, egy fémtányérra helyezi, s megkezdi a varrást. Az arcon semmiféle reakciót nem váltanak ki a hozzá tartozó testben fél méterrel odébb zajló véres események – láthatóan semmit sem érez, bár éber és figyel.
Az operáció legkínosabb pillanata a kínai asszony számára így nyilvánvalóan a befejezés, amikor a megpróbáltatott testéről lehúzzák a sátort, hogy felöltöztessék. Felpillant, vajon eltűntek-e a figyelő tekintetek, s mikor látja, hogy nem, lehunyja a szemét. Ahogy a sátrat eltávolítják, látjuk: miután bizonyára tudta, hogy műtétének közönsége lesz, nemcsak blúzát hagyta magán, hanem zöld pulóverét is – a kórház előírása nem követeli meg levételét. De a műtéti terület körül elővillan a bőr, a test, persze szigorúan sebészeti esetként – és aki már volt tudományos figyelem passzív tárgya, az tudja, hogy a demonstrált eset hordozója önmagát ritkán képes személytelen példaként szemlélni. Egyszer valahogy becsöppentem a budapesti orvostudományi egyetem egyik előadására. Már nem tudom, miről volt szó, az emelvényen három-négy pucér kisfiú is megjelent, és a professzor pálcával mutogatott rájuk. Az egészből a gyerekek zavarára emlékszem ma is. A kínai ember sokkal szemérmesebb az európainál. Az utcán nem látni csókolózó párokat, sőt még az is ritka, hogy a fiú és a lány kézen fognák egymást. A kínai még akkor is nagyon ritkán hívott meg otthonába külföldieket, amikor ezt még nem tiltotta az állam. Az érzelmeket – kivéve a gyerekek iránti szeretetet – ritkán nyilvánítják ki láthatóan, a magánélet tabu. Mit érezhetett hát ez az asszony az idegen tekintetek kereszttüzében?
Persze, a világon mindenütt vannak klinikák és páciensek, akiknek kezeléséből más orvostanhallgatók vagy doktorok tanulnak. Még az is előfordul, hogy egy úttörő jellegű műtétet újságíróknak is bemutatnak. A turisták jelenléte azonban alighanem egyedülálló dolog. Csü Jüan múzeuma zárva van, de az operáció idegenforgalmi látványosság.
Amikor a műtét végetér, a turistacsoport tagjaival együtt beengednek a műtőbe. Az asszonyt már felöltöztették, ül a műtőasztalon, mosolyog, boldogan, hogy vége, tényleg nem fájt – és tapsol. A hongkongi honfitársak szintén hazafias büszkeséggel tapsolnak, éltetik a sebészt, a pácienst, a kínai orvostudományt, amely a sebészeti érzéstelenítést sok tekintetben forradalmasító eljárást kikísérletezte. Néhányan megkérdezik, fájt-e. Nem, egyáltalán nem fájt, mondja a nő tiszta hangon. Nem is érezte, mikor vágták ki a cisztát? Nem, nem érzett semmit. Villognak a vakuk, a vendégek integetve távoznak a műtőből.
Még egyszer felmegyek a megfigyelő-terembe, ahol kabátomat hagytam. Mikor leérek, az asszony tolóágya már a folyosón áll. A frissen operált beteget még nem vitték vissza a kórterembe. Fáradtan, csendesen fekszik, de amikor megpillant, felemeli a kezét, és úgy mosolyog, ugyanazzal a kifejezéssel, mint a műtét után: mintha együtt vittünk volna végbe valami nagy dolgot. Az operáció sikeres volt, mondja kísérőnk, és ő is biztatóan bólint a betegnek. Mikor visszanézek, egy nővér tolja a folyosón a kórterem felé.

Következik: AZ AKUPUNKTÚRA REJTÉLYEI

Forrás: A fal mögött: Kína. Gondolat, 1975. Világjárók 98.