Iringó unokám névnapjára

Így, ősz végén,
télre várva,
mikor a név maga magát mondja.
Ringó derekát
derékon kapja
egy lágy fuvamlat,
kikeletét velem mondatja.

Tavasz felé,
mikor zsibong a meggyvirágos csend
s bekandikál az ablakon,
lágy trillák s messze zajok talán
örömmé gyúródnak a ház falán.

A növényi lét beharsog hozzám,
lefújja a polcokról a port,
s úgy mint rég
néma kacagással fut felém az ég.

És mosolygok…
Mosolyomra kizöldülnek a távíróoszlopok.
Megyek az utcán…
Előttem a járdaszélen lépeget egy lány.
Mögötte
egy repedésben dalt dúdol egy most nyílt
fehér virág:

Szeretlek téged,
lányka,
tavasz leánya,
míg csak a nap süt
s az ég ragyog,
míg az emberek azt mondják magukról, boldogok.

Ördögszekér gurul lassan a tájra,
felnő s kivirágzik.
Virágaiba költözik
az ég színe.

Ma daccal várja
még a mag
az elkövetkező tavaszt.