TŰSZÚRÁS ÉS POLITIKA

Mert ha eddig nem mondtam volna: az akupunktúra köré politikai legendát szőttek a „Nagy Proletár Kulturális Forradalomban”. A hagyományos kínai orvostudomány kincsestárát — így a legenda — az ellenforradalmár, titkos áruló revizionista Liu Sao-csi és az egészségügyi vonalon dolgozó ügynökei semmibe vették, a tűszúrásos kezelés mestereit lenézték, háttérbe szorították, a kínai gyógyfüveket, tradicionális orvosságokat nem alkalmazták, az egészségügyi munkában a hangsúlyt kizárólag a városokra helyezték, és elhanyagolták a falut, ahol pedig a kínai lakosság többsége él. A „Nagy Proletár Kulturális Forradalomban” — folytatódik a hivatalos propaganda ezerszer ismételt magyarázata — a tömegek, az egészségügyi dolgozók fellázadtak e gyakorlat ellen, és Mao elnök egészségügyi vonalához híven újra széles körben népszerűsítették ezeket a gyógymódokat, számos új alkalmazásukat tárták fel. Az akupunktúra népszerűsítésében különösen nagy szerepet töltöttek be a Lin Piao parancsnoksága alatt álló népi felszabadító hadsereg egészségügyi katonái. Ezek a harcosok Mao elnök tanításait követve szolgálják a népet, nem riadnak vissza sem a nehézségektől, sem a haláltól, és saját magukon próbálták ki a szúrásokat, a kezelés új területeit nyitva meg. A pekingi süketnéma intézetben például a hadsereg egyik akupunktúraosztaga vezette be az új kezelést, megtanítva rá a tanárokat (akik szintén magukon próbálták ki a szúrásokat).
Mindez persze sajátosan érzékeltette a hadsereg különleges helyét a kínai társadalomban és a „kulturális forradalomban”. A fegyveres erő és az állami vezetés sohasem különült el a kínai forradalom történetében úgy, mint más országokban, Lin Piao hadügyminisztersége idején pedig olyan példaképpé próbálták emelni, amely még a párt jelentőségét is túlszárnyalja. Az akupunktúra új módszereit bármilyen egészségügyi csoport kifejleszthette volna; hogy mégis katonákra hárult ez a szerep, az a hadsereg mítoszát növelte.
1970 őszén láttam egy dokumentumfilmet. Egy kis hegyi faluba megérkezik a fiatal katonákból álló akupunktúracsoport. Vakokat kezelnek. A harcosok először hosszú tűket szúrnak saját fejükbe a szemük körül. Az életveszély nyilvánvaló, ők azonban folytatják a kísérleteket. A kísérő szöveg szerint az önmagán kísérletező katona csillagokat lát, de Mao elnök tanításaira gondol, és folytatja a próbát. Ezután öreg nénit vezetnek be. A katonák belészúrják a tűt. Látjuk a kezelés különböző fázisait. Eltelik néhány nap. Az öreg néni fejéről leveszik a kötést. Egy fallal szemben ül, a falon Mao képe. A néni kinyitja szemét. Lát. Mit lát? Mao elnök képét látja. A néni és a kiskatonák kezében a Mao-idézetek piros könyvecskéje. A „kulturális forradalom” történelmivé vált mozdulatával többször is együtt a magasba emelik a könyvecskét és hangosan kiáltják: Éljen Mao elnöki A néni nyilatkozik: Mao elnök hű katonái visszaadták a látásomat, Mao elnöknek köszönhető, hogy látok.
A hagyományos kínai kezelésmód így nem egyszerűen orvosi, hanem egyben politikai kérdés is. Választóvíz, lakmuszpapír, amely megmondja, hogy egy egészségügyi dolgozó követi-e Mao elnök proletárforradalmi vonalát vagy sem. Lin Piao ugyan már messze tűnt, de a gyógyfüvek, a punkciós tű és a vidéki egészségvédelem mindmáig politikai kérdések.
A klinika legfelső emeletén egy kis teremben kiállítást rendeztek be. Kínai orvosi füvek láthatók itt, valamint a belőlük házilag előállított gyógyszerek: tabletták, injekciók, porok. Egy-egy ritkább növény, mint például a lincü-gomba, spirituszban pompázik.
— Ehhez a gomba különlegességhez a múltban csak a császárokjutottak hozzá. Most a forradalmi tömegek, a munkások, parasztok, katonák gyógyítására fordítjuk.
— Mire alkalmazzák?
— Szív- és májbetegségek kezelésére.
— És ma már ez a gomba nem olyan ritka ? Lin, a felelős elvtárs meghökken.
— De, ma is ritka.
Egy másik üvegben ginszeng-gyökér, amely a közhit szerint meghosszabbítja az életet, növeli a férfiasságot és életerőt hordoz magában. A kórházban nyolcvan féle injekciót állítanak elő egy kis laboratóriumban kínai gyógynövényekből (magam is láttam, mint párolgott egy nagyobb fazékhoz hasonló üstben egy doktornő ellenőrzése alatt a főzet), süteményszerű preparátumot készítenek érzéstelenítésre, csak meg kell enni (nem csak punkció létezik a világon). Egy szárított növény pora a felvilágosítás szerint penicillin helyett használható, a végtagok törésének kezelésére pedig fakéregből készült síneket alkalmaznak gipsz helyett — ez, mondják, meggyorsítja a gyógyulást.
De mindez mindenekelőtt Mao elnök proletárforradalmi egészségügyi vonalának győzelmét demonstrálja. Igaz, Edgár Snow, a kínai forradalom amerikai krónikása, Mao és a többi kínai vezető személyes barátja a „kulturális forradalom” előtti, az 1960-as Kínát bemutató könyvében (A folyó túlsó partja) igen elismerően nyilatkozik a népegészségügy eredményeiről, pedig akkor még nem zúzták szét „Liu Sao-csi revi-zionista ellenforradalmár vonalát”. Mindegy: minden mai eredmény a Liu (sőt később: LinPiao) fölött aratott győzelemnek köszönhető.
Mao elnök proletár vonalának diadala tette lehetővé, hogy ma a vakbélgyulladások 80 százalékát kínai orvossággal, műtét nélkül sikeresen kezeljék ebben a kórházban, hogy háromezer bélfertőzéses esetet kúráljanak 90 százalékos sikerrel kínai hagyományos orvosságokkal. (Más kérdés az 1954-ben épült klinika: az nyilván annak köszönheti létét, hogy az ellenforradalmár revizionista titkos áruló Liu Sao-csi a városokra helyezte az egészségügy fejlesztésében a hangsúlyt — de ezt a méltatlan ellenvetést csak magamban teszem meg.)
A „kulturális forradalom” egyik elve szerint az értelmiségieket fizikai munkával kell átnevelni. A kórháznak—magyarázza Vang doktornő — saját kis farmja van, ahol az egészségügyi dolgozók háromhónapos turnusokban váltják egymást; a gyógynövények alkalmazásának oktatását fizikai munkával kötik össze, növelik a vonalharc tudatosságát (így hangzik magyar fordításban a kínai szó, mit tehetek) és szolgálják a népet. (Miért, egyébként nem szolgálják? — feleselek magamban.)
— Hány egészségügyi dolgozó teljesít szolgálatot a farmon egy váltásban? — kérdem.
— Tizenöt — hangzik a válasz.
Gyors fejszámolás: a kórháznak ezer alkalmazottja van, ebből ötszáz az orvosok és ápolók száma. Egy évben hatvan ember. Ha csak az egészségügyiek dolgoznak a farmon, minden nyolcadik évben kerül egy emberre sor. Ez nem éppen forradalmi ütem, a krónikás számára a kórház birtoka inkább a fizikai munka oltárán hozott kötelező áldozatnak tűnik.

Következik: VANG DOKTORNŐ EXPEDÍCIÓJA

Forrás: A fal mögött: Kína. Gondolat, 1975. Világjárók 98.