Összefoglaló könyvében Nicholas Witchell eljut a huszadik század utolsó évtizedeiig. Naiv olvasóként azt várná az ember, hogy a végkifejlet oda vezet: létezik-e titokzatos élőlény a Loch Nessben vagy sem? Annyi már világos, hogy sem lesöpörni az asztalról nem ildomos a témát, se vakon hinni benne. Witchell könyve azért tanulságos, mert nem áll egyik oldalra sem: azt szeretné, ha a vitákra pazarolt erőket össze lehetne fogni a tudományos kutatás fejében.
Az eddigiekből az derül ki, hogy a kérdés kutatása mintha egy helyben topogna, nincs áttörés a kérdésben. Túl nagy a húzd meg, ereszd meg… Pedig egy olyan tóról van szó, aminek a természeti határai jól leszabályozzák a kutatási területet, s mind a módszerek, mind a rendelkezésre álló tudományos eszközök elérték már azt a szintet, hogy megbízható eredményhez juthassunk.
A könyv végén, külön fejezetben Denis W. Tucker, a British Museum egykori főmunkatársa A zoológus meséje címmel összefoglalja véleményét mindarról, amit a szerző könyvében összehordott a Szörnyről. Tucker talán az egyik legilletékesebb ebben a kérdésben: tulajdonképpen annak a harcnak az áldozata, melynek során a szörny meglétét kutatni vágyó vagy hevesen tagadó erők nehezen gyógyuló sebeket ejtettek egymáson. Mr. Tuckert „csak” kirúgták a múzeumtól azért, mert úgy gondolkodott, ahogyan a lelkiismerete diktálta. Menesztésekor 39 esztendős volt. Zoológusként szinte teljesen ellehetetlenítették. Pedig az ő ifjúsága, tudományos munkája is összeforrott a Loch Ness világával, legendájával. Sikerei és esetenkénti tévedései azt igazolták, hogy a tudományban nincsenek végleges válaszok, csak feltevések és bizonyítások. S közöttük minden esetben a felelősségteljes kutatás tölti ki az űrt. Nagyfokú tudományos bölcsességről tanúskodik az a végkövetkeztetés, amit a szerző felkérésére, Mr. Tucker a Szörny ügyében siet leszögezni:

„A Loch Ness a megfelelő eszközökkel végzett tudományos kutatás legális tárgya: valamiféle megoldást találni kell, és szakmailag senkit se bélyegezzenek meg azért, mert a megfelelő szakmai, tudományos módszerekkel dolgozik. Szégyellniük inkább azoknak kellene magukat, akik az én koromban uralták a terepet, és akik – még karosszékükben elmélkedve is – lusták voltak arra, hogy mérlegeljék azokat a bizonyítékokat, amelyeket mások gyűjtöttek, és lusták arra is, hogy kétségkívül meglévő intelligenciájukat, szakértelmüket és tudásukat a témának szenteljék.
És én? Voltam természetkedvelő kisdiák, most természetkedvelő öregfiú vagyok, és a pólingmadár ma is ugyanolyan édesen szól a lápok felett, mint hajdanán.”

Ha valaki a jövőben történetesen a Loch Ness közelébe vetődik, gondolkozzon el ezeken a ténylegesen megszenvedett szavakon… (CsG)