VANG DOKTORNŐ EXPEDÍCIÓJA

A „kulturális forradalom” szellemét tükrözi azonban – mondják – az is, hogy a klinika aktív szerepet vállal a falusi egészségügyi hálózat kiépítésében, az úgynevezett mezítlábas doktorok képzésében. Az egészségügyi személyzet húsz százaléka, azaz mintegy száz ember állandóan vidéken tartózkodik, Hupej különböző körzeteit járja, felméréseket végez, orvosi segítséget nyújt, és tanfolyamokat tart. Vang doktornő éppen most jött vissza egy ilyen három hónapos kirándulásról.
Húsz százalék már elég nagy arány. Ha a kórház eredetileg 500 személyes egészségügyi gárdával működött, most pedig négyszáz főnyivel, akkor vagy a személyzet túlterhelt vagy az ellátás, illetve a kutatás színvonala alacsonyabb, jegyzem meg. Lin Csing fejét ingatja, erről nincs szó. Ez ugyanis klinika, a létszám tehát az oktatási feladatokra való tekintettel amúgy is nagyobb. Feljegyzem a választ, amelynek csak egy szépséghibája van: az, hogy más, nem klinikai jellegű gyógy-intézmények személyzetének 20 százaléka is a vidéket járja.
De végül is mit jelent egy ilyen vidéki expedíció? Vang doktornő lelkesen magyaráz:
— Húszfőnyi csoportunkban 14 orvos volt. Hupej hegyes tájait jártuk három hónapon át. Én belgyógyász vagyok, volt velünk mindenféle szakorvos, még sebész is. Magunkkal vittünk több egyetemi hallgatót, hogy megismerjék a falusi egészségügyi munkát. Házról házra jártunk, kezelésben részesítettük a betegeket, akiket még sohasem vizsgált meg képzett orvos. Néhányan tanfolyamokat tartottak a járási kórházak egészségügyi személyzetének.
– Hányan élnek a csoport által felkeresett körzetben?
– Kétmillióan.
A vuhani expedíció fő feladata – hiszen kétmillió embert nem vizsgálhattak meg – nyilván a járási és kommunakórházak személyzetének helyszíni továbbképzése volt. Peking környékén, továbbá Kanton közelében már volt alkalmam megtekinteni több kommunakórházat. Ezekben az egészségügyi központokban a primitív felszereléssel jobbára orvosi diploma nélküli „mezítlábas doktorok” (néhány hónapos tanfolyamon a „kulturális forradalom” idején kiképzett felcserek) vagy a hagyományos kínai orvostudomány korábbi művelői kezelik a parasztokat. A gyógyszerek jelentős részét maguk állítják elő különböző füvekből. Az ilyen falusi kórházak számára a kínai ipar miniatűr röntgengépeket gyárt, amelyeket kerékpárdinamó lát el elektromos árammal. A műtőlámpa egy százas égő. A felszerelés jó része punkciós tűkből áll. Láttam, amint egy ilyen műtőben sterilizációs műtétet hajtottak végre egy négygyermekes parasztasszonyon, és több beteget, akinek diploma nélküli sebészek varrták vissza levágott ujját. A városi standardhoz képest a húsz-harmincezer lakosú kommunákban létesített 20—40 ágyas gyógyintézmények igen primitívek; ahhoz képest, hogy korábban helyükön semmi sem volt, nagy eredményt jelentenek. A parasztok közül kiképzett „mezítlábas orvosok”, akiket azért neveznek így, mert főfoglalkozásként továbbra is mezítláb (ahogy ez Dél-Kínában általános) dolgoznak a földeken társaik között, minden mezőgazdasági termelőbrigádban megtalálhatók, és elemi egészségügyi ismereteket visznek a faluba.
Mindez kétségkívül eredmény – de el lehetett volna érni „kulturális forradalom” nélkül is, mint ahogy arra sincs bizonyíték, hogy korábban nem kísérleteztek más módon a falu egészségvédelmi problémáinak megoldásával. Arról viszont Lin és Vang most nem beszél, hogy a „kulturális forradalom” idején nemcsak az történt, hogy „mezítlábas doktorokat” képeztek és kommunaklinikákat építettek, hanem falura küldték a legjobb orvosokat „a szegényparasztok és a szegényebb középparasztok” által foganatosítandó „újjánevelésre”. A kutatás éveken át szünetelt, a kínai orvostudomány éveken át nem érintkezett a külfölddel.
Vang doktornő most a „kulturális forradalom” másik témáját szólaltatja meg:
– Vidéki kőrútunkon nem csupán tanítottunk, de mi magunk is sokat tanultunk.
No végre, egyszer első kézből is megtudom, mit tanulhat egy orvosnő, aki hat évet végzett az egyetemen, a tömegektől.
– Mit?
– Hát, először is tanultunk a dolgozó parasztok szép forradalmi érzéseiből, Mao elnök iránti szeretetéből.
– Mit tanultak még?
– Sok népi orvosi bölcsességgel is megismerkedtünk a hegyek között.
A doktornő már lezárná a témát, de tovább kérdezek.
– Például?
— Például, hát, például a parasztok használnak egyfajta füvet a gyomorrontás ellen, s erről a fűről még nem hallottam.
– És kipróbálták már a kórházban is?
– Nem, egyelőre csak ott láttuk a hegyek között, de majd kísérleteket folytatunk vele. Hoztunk ebből a növényből készített folyadékot.
– És kik mutatták meg ezt a füvet?
– A tömegek.
– De konkrétan ki?
– Olyan öregek, akik egész életükben gyűjtöttek különböző gyógyfüveket, családi hagyomány alapján.
Vagyis a tömegek, állapítom meg magamban, a régi falusi gyógyító emberek, jobb esetben népi doktorok, rosszabb esetben afféle falusi vajákosok, akikben hisznek a parasztok. Ez persze nem zárja ki, hogy kezelésüknek van valamiféle hasznos magva, de ha mérleget vonok, azért mégis úgy tűnik, hogy nem a doktornő tanult többet a kiránduláson. Ez persze nem baj – de engem az érdekel, mi a valóság a „kulturális forradalom” propagandájának sablonjai mögött.
Egy másik sablon: a kórházban gyógyfüvekből készült saját orvosság.
– Honnan vannak a füvek ?
— A hegyekben jórészt magunk gyűjtöttük.
– Nem drága mulatság ez? – kérdem. – Megéri-e, hogy orvosok másszák a hegyeket filléres orvosságok alapanyagáért? Ki kezeli közben a betegeket?
A frázis ismét reális méretekre zsugorodik:
— Persze nem csak mi magunk szedjük, hanem a kommunatagok is. Mi olyankor gyűjtünk, amikor amúgy is kimegyünk a falvakba, orvosi kezelést nyújtani, vagy a diákokkal szervezünk túrát.
Ez majdnem úgy hangzik, hogy a saját gyűjtésű füvek azok a növények, amelyeket az orvosok útközben megpillantanak az árokparton, vagy egy-egy vasárnapi kiránduláson szednek. A kórház kis laboratóriumát nyilván a faluról vásárolt füvekkel látják el.
– Mi az így készített gyógyszerek előnye? Olcsóbbak?
– Nem okvetlenül olcsóbbak. Mások, s hatásuk felderítésén élenjáró kutatóintézetek dolgoznak.
A felelős elvtárs megérzi szavaimban a kételyt.
– Mi nem vetjük el a nyugati orvostudományt, hiszen az is a nép bölcsességét és sok évszázados kutatások eredményét testesíti meg. Míg azonban a múltban a hagyományos kínai módszereket Liu Sao-csi revizionista vonalának hatására elvetették, most mi kombináljuk a kettőt, és így új eredményeket érünk el. Itt van például a magas vérnyomás. A nyugati típusú készítmények, amelyeket persze mi is gyártunk, képesek csökkenteni a vérnyomás szintjét – a kínai orvosság pedig képes fixálni az alacsonyabb nívót. A tűszúrásos érzéstelenítés is nyugati és kínai technikát kombinál – és még sok példát mondhatnék. Mi mindkét iskolát becsüljük, alkalmazzuk, kombinálva fokozzuk eredményességüket.

Következik: ANTIBÉBI PIRULÁK – SZIGORÚAN HÁZASOKNAK

Forrás: A fal mögött: Kína. Gondolat, 1975. Világjárók 98.