Cseke Gábor: Vakrandi, hetedszer

Úgy fogtam neki ennek a napról napra terpeszkedő olvasónaplónak, hogy néhány ceruzavonással a végére járok – szólok néhány szót erről a szokatlan könyvről s aztán hagyom az olvasót, ha érdekli a kaland, merüljön beléje nyakig. Ha nem, hát semmi sem kötelező…
Menet közben jövök rá, hogy kár lenne elsietni ezt a kényszerű utazást, mert második olvasatra kiderül: minden egyes lépés mögött mostanáig ki nem mondott igazságok rejlenek.
… Hamburgba érve, Silbermann újra egy vendéglőben köt ki, ahol megpillantja árja üzlettársát két pártjelvényes náci mellett, egy asztalnál. Ő maga is helyet foglal a közelükben, hogy kivárja, amíg Becker elbúcsúzik tőlük. Becker láthatóan csöppet sem rajong találkozásukért. Mikor a nácik szedelőzködnek, tüntetően ő is velük tart: Berlinbe utaznak!
Silbermann ugyanarra a vonatra pattan s megteszi a kényszerű visszautat, abban a reményben, hogy másnap reggel az irodában kénytelen-kelletlen elszámolnak. Reggeli párbeszédük a közeli kávéházban zajik le. Becker a nácikkal való utazásáról mesélt… „Hogy italoztak, hogy milyen jó lett volna és milyen kár, hogy Silbermann a két nácit, akik príma fickók, habár antiszemiták, nem ismerhette meg.”
Az egyenruhásokra azért volt szüksége, magyarázta, hogy nyomást gyakoroljon velük az üzletkötésben a zsidó tárgyalófélre.. Számítása bevált, amit viszont Silbermann erősen nehezményezett.
„- Megzsaroltad őket! …
– Hogy akarsz az ilyen zsidókkal máshogy üzletelni? kérdezte Becker sértődötten. — Azt mesélték, hogy el akarnak menni Németországból. A rokonaikat letartóztatták, és csak mondták és mondták… „Előbb még meg kell kérdeznem ezt-azt” — vonakodott a Levi. Erre aztán gyorsan odarendeltem a fiúkat, és lám csak: egyszeriben ment minden olajozottan. Én szamár, tízezer márkával is kérhettem volna többet. Annyira betojtak, hogy azonnal készpénzfizetési csekket adtak, amikor máskülönben még kétnapi kamatot is igyekeznek megspórolni. De hát ismerjük ezt. Először nagy a szájuk, aztán ha az ember az asztalra csap, nincs mögötte semmi! Csak siránkozás.
– Nem viselkedtél valami tisztességesen – jegyezte meg Silbermann élesen.
– Csak nem fogom hagyni, hogy egy koszos zsidó tönkretegyen! Mi közöm nekem hozzá, hogy a fickók bajban vannak? Mért csinálnak olyan disznóságokat, hogy követségi titkárokat gyilkolnak le, meg miegymás. Ha lőnek, számítaniuk kell rá, hogy mások meg visszalőnek. És hát azt találják el, aki épp ott áll, és odatartja a hülye pofáját.”
Szokatlan hangvétel ez közöttük, egykori háborús bajtársak között. Csakhogy… egyik német, másik zsidó… Mostanig megértették egymást. Csakhogy Becker most nyíltan is „fellázadt”. Silbermann meg is jegyzi:
„Egész elfelejted…, hogy egy zsidóval ülsz szemben. Ha eltöltesz két órát ezekkel a pártfigurákkal, úgy viselkedsz mint egy – disznó!
– Most már aztán elég – csattant föl Becker, a szeme is kidülledt, mint mindig, ha dühös volt. — Már nem a szakaszvezetőm vagy, érted? Kicsit más idők járnak. Sok mindent eltűrtem tőled, többet, mint bárki mástól. És azért, mert tekintettel voltam rád, most pimaszkodsz velem, na ez jellemző a zsidókra. Miből élsz te egyáltalán, öreg? Ki kötötte az utolsó üzleteket? Mi lett volna belőled, ha nem lettem volna olyan rendes, hogy húzzam az igát? Azt hiszed, imponálsz nekem azzal a nagy száddal? Az nekem is van! Úgy, most aztán megmondtam egyszer!
– Gustav, vissza kell küldened az ötezer márkát, mert ez kész zsarolás!
– De az, hogy megmentettem a tőkédet, az nem az, ugye? A zsidók mind összetartanak, mindig is megmondtam. Attól való félelmedben, hogy egy zsidó, ráadásul egy milliós vagyonnal rendelkező, elveszti a pénzét, inkább tőlem akarod elvenni! Ez is jellemző!
– Na de Gustav! Légy már egy pillanatra belátó! Öreg napjaidra gazember akarnál lenni?
– Csak ne gyere itt nekem az erkölccsel, ember. Amit én teszek, azt más is megteszi. Mindenki kihasználja az előnyét, tőlem meg idealizmust várnál, mi? Talán nem szedtétek meg magatokat a mások baján? Nem, kedvesem, ez nem igazság. Ti agyafúrtak vagytok, nekünk viszont erősebb az öklünk, és többségben vagyunk. Te csak örülj, hogy nem zsigerellek ki! Nekem te ne mesélj. Azt hiszed, nem emlékszem már, mennyire kihasználtál régen? Végig csak háromszáz márkát kaptam irodavezetőként. És te mit kerestél? Jól tudom!
– A leghálátlanabb ember vagy, akivel valaha is találkoztam! Szeretném tudni, mi lett volna belőled, ha nem alkalmazlak közvetlenül a háború után. Most meg a szememre hányod, hogy többet kerestem főnökként, mint te? Végtére is az én pénzemmel dolgoztam, ugye, nem pedig a tiéddel.
– És honnét volt az a pénz?
– Az apámtól meg a munkámból. Becsülettel elmondhatom, hogy megkerestem!
– Csak ne kezdjél nekem itt most pénzt keresni. Évek hosszú során át néztem, hogyan élnek mások. Most én kezdek el élni!”
És folyik belőle az őszinte, szókimondó vádaskodás, a legcsekélyebb diplomácia nélkül…


Következik: Vakrandi, nyolcadszor

2019. december 7.

Szóljon hozzá!