Székelyföld története, három kötetben. Bemutatták annak idején szűk közönség előtt, de azt is tudjuk, akkora visszhangja sem volt, mint egy rosszul megírt rózsaszín leányregénynek. E szenzációtlan szenzációról többször is beszélgettem egy kiváló hely- és iskolatörténésszel, akit már rég nem érdekelnek olyan hívságos dolgok, mint például hogy neve fölött viszontlássa nyomtatásban, amit egy napja, hete, hónapja elmondott. Igenám, de csupa olyasmit, hogy kár s vétek lenne ki- vagy elhagyni. Közben nyugtatom magam: ami ezer évig úgy volt ahogy volt, ülhet még nyersben egy hónapot. A történelem is olyasmire épül, mint a régi felismerés, miszerint igazság sokféle van, de valóság csak egy. Úgyhogy jobb híján arra gondoltam, ha már van egy Anonymusunk s épp a krónikaírásban, lehet egy második is. Ebben a helyzetben még a közhelyek sem működnek, hogy megélhettük akár többször is saját reneszánszunk, és most ez már a névtelenség alkonya. Persze, paradoxonként: mert akinek neve van, úgy hívják, hogy Névtelen. Több rendbéli áttörést emleget, például hogy az utóbbi évek ásatásai, és konkrétan a Haáz Rezső múzeum kutatói Udvarhely környékén olyan földfelszín alá roskadt, elbontott vagy elbomlott templomokat tártak fel, amelyek a székelység történelmének eddig alig ismert mozzanatait értelmezik. Például a székely-magyar létközösség természetét, a vidékünkön egykor felépített várak, erősségek szerepét. Mesterem még annyit megjegyez, hogy egy teljesen új, bizonyos értelemben előzménytelen nemzedék régészkedik az udvarhelyszéki helyszíneken. Amit egy ideje kivállalnak, elképzelhetetlen volt a rendszerváltozás előtt. Természetesen volt előzménye a Székelyföld történetének, módszerei, monográfiajellege a tágabb földrajzú Erdély történetéhez közelítik. Erról viszont az is eszünkbe jut, hogy a Köpeczi Béla-szerkesztette ugyancsak háromkötetes munka summájaként kiadtak egy negyedik kötetet is a vitaanyaggal. A pró és kontrát. Ne részletezzük, milyen hasznai vannak e szerkesztői fogásnak, mi maradjunk csak a hiány tudatával. Ha netán nem volt pénz a függelékre, akkor is jól fogott volna a kritikai ütköztetés, a szakmai vita.

Milyen mély a múltnak kútja?

Kerényi Károlyt, a magyar ókortudomány nagymesterét olvasgatva valósággal főbe kólint a felismerés: nekünk nincs ókorunk! Valamikor a 9. század végén (minden előzmény híján, de annál több következménnyel) megjelentek őseink a Kárpát-medencében. A székelyek története, ha lehet, megnyugtatóan egyszerű: mi Attila népe vagyunk, és ezt, a magyarság iker-eredettörténetét túlharsogva tesszük közzé. Azóta már autóbuszállomás betonfalára festékszórózva is láthattam, ki s kit. Nem én vagyok közönséges, hanem a felirat. Úgy látszik, a huszonegyedik század átörökölte Mikszáthék korából a dzsentrizmust, és változatlanul államépítő elvként kezeli, ki honnan jött, ki kivel rokon, ki mit hozott. Ezzel semmi baj, ha a történelem lineárisan és főleg passzív nyugalomban múlik, ám azt is tudni, ez valahogyan nem így alakul.Most sem, korábban sem. A történelem a győzelmek és vereségek, területfoglalások és –feladások, paktumok és diktátumok története, legfönnebb érzelmi előjog (ha van ilyen) bármi birtoklására. Ebben a román tudományosság is egy húron pendül a magyarral. Amikor azt mondják, hogy a dákok meg a kontinuitás, egy munkahipotézist államalkotó tétellé alakítanak az Erdély-kérdésben. Ettől függetlenül nincs nép ezen a világon, amelyet ne foglalkoztatna saját eredettörténete, és nem feltétlenül azért, mert a honnan hová különválaszthatatlan. Ha valakit a jövő kérdései foglalkoztatnak, múltjával is tisztában kell lennie. Ám a tétel minduntalan becsődöl, mert mondtam, a történelem nem a lineáris múlt univerzuma. A székelység előtörténete igen olvasmányos fejezet volt Csaba királyfival és a hun birodalommal, egy ismerősöm szerint minél kevesebb írott, illetve régészeti forrás áll az utókor rendelkezésére, annál dúsabban teremnek a mítoszok meg legendák. Ez nem éppen így van, ellenkeztem, a görög ókor nagy történetírói, Hérodotosz, akit nem véletlenül neveznek a történetírás atyjának, meg Thukidüdész, Plutarkhosz mellett mindmáig a legtöbb mitikus történetet ők, a görögök mesélik. Nincs még egy nép a világon, amely az istenek akkora és oly eseménydús társadalmát alkotta volna meg, mint ők. A székelyekről Anonymus, akinek Névtelenként lám, mégis neve volt, azt írja, csatlakozásuk valahol a Tisza középső folyásánál volt: Árpád vezér és nemesei… sereget küldtek Mén Marót bihari vezér ellen… Ezek… Bőd-révnél áthajóztak a Tisza folyón… Korógy vize mellett ütöttek tábort.Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak… békés szándékkal elébük jöttek… Ősbő serege előtt első hadrendként indultak Mén Marót ellen a táborba (Benkő István közlése, 2017). A szöveget így is lehet értelmezni: a székelyek hamarabb a helyszínen voltak, ha már várták a magyarokat. Ámde előttük is belakott volt a terület, a román történetírás Menumorutként emlegeti a bihari vezért. Egy biztos, mondja Anonymus (ezúttal a második), a székelyek, akárcsak a besenyők, a magyarok előahada lehettek, katonai segédnép, és mint minden beilleszkedőnek, társadalmi státusuk nem volt valami magas. A forráskritika kötelező ilyenkor és általában, én most nem foglalkozom ilyesmivel. Ki-ki belátása és tudása szerint értelmezze a primér szöveget, még ha nagyotmondásokkal, bizonytalan bizonyítékokkal van is tele, és annyiban sem közvetlen forrás, hogy a néhány száz évvel korábbi eseményeket rekonstruálja.

Az olsavai epizód

A székelyek háromkötetes történetének megjelenését (2016) állítólag egy dátum is siettette. Pontosan kilencszáz évvel korábban említik e népet írott források, mégpedig egy elég szerencsétlen összecsapás okán: 1116-ban az akkor még gyermek II. István magyar király az Olsava folyónál (a mai Szlovákia területén) vereséget szenvedett Premisl cseh fejedelemtől. A székelyek a besenyőkkel elővédként harcoltak, és a cseh krónikás szerint megfutamodtak. A magyar sereg könnyűlovas-íjász elővédjének szerepét látták el. Más forrás szerint a csata egyetlen hiteles hadmozdulatát ők hajtották végre, ám a magyar krónikairodalom a székelyek helytállását „igen hitvány”-nak minősítette. Pontosan harminc év múlva a Lajta melletti csatában szintén székelyekből és besenyőkből álltak az előhadak, a magyar megítélés ugyanaz volt. A székelység eredettörténetét keresve ezekből az írott forrásokból kellene visszakövetkeztetni. Ha mint csatlakozott nép ( a besenyőket is ide véve, bár ők kisebb csoportokban később nyertek bebocsátást a magyar törzsek által már uralt Kárpát-medence területére) a kérdés az, hogy mikor csatlakozott? A legvalószínűbb, hogy még a Volga melletti Magna Hungariának is nevezett szállásterületen mint onugur-bolgár törzs, amely azelőtt Attila hun birodalmában is jelen volt. Az onnan a Kárpát-medencéig bejárt úton, bár nemzetségi-törzsi szervezetét megőrizte, a székelység a magyar néppel azonosult nyelvében és szokásaiban.
Hadi szerencse ide vagy oda, elkomorodom, ha az eredettörténet jön szóba. Székely, magyar, mindegy. Kerestük és meg is találtuk a rokonságot a finnekkel, mások a türk vonalon indulva eljutottak a társadalmiasított történelem kezdeteiig, Mezopotámiában találtak rá a gyökerekre. Olvassa Bobula Idát (aki e babiloni vérrokonság prófétája volt a múlt század közepén). Így ösztökélte Páskándi Géza (komolyan vagy gúnnyal, nem tudom eldönteni) a kortársakat, én pedig azóta sem olvasom Bobulát. De léteznek, mondják, és ezek mindegyikére mérget vehetünk, velünk rokonítható népek Belső-Ázsiától Japánig, sőt, Közép-Amerikáig.

Vissza a bizonyíthatóhoz

Mesterem így méltatja a három kötet szerinte legizgalmasabbját, az elsőt: igen alaposan számba veszi, hogy a régészet milyen tárgyi érveket hozott a székelység előtörténetéhez. Benkő Elek érdeme, illetve a csíki, udvarhelyszéki, háromszéki régészgeneráció komoly kutatásainak eredménye, és e feltárásokból kiderül, a székelyek 13. századi betelepülése előttről emberi településeket tártak fel templomokkal együtt, s hogy a leletanyag nem különbözik a Kárpát-medencében feltárt magyar vonatkozású régészeti anyagtól. Ebből az következik, hogy a honfoglalás után ha gyéren is, de népünk betelepítette az egész Kárpát-medencét, e területeken pedig szórványos szláv települések voltak, esetleg avar maradványok. Ki tudjuk tehát zárni a kalózkodó, önjelölt próbálkozásokat, amelyek azt bizonygatják, hogy a székelyek őstelepesek, s így teljesen lakatlan területre érkeztek. Ez a magyar népesség megérte a kereszténység felvételét, hisz templomokat épített. S a vázolt demográfiai helyzet akkor módosul, amikor valószínűleg a 13. század elején az addig bihari részeken lakó székelyeket mai lakhelyükre telepítik. Egyébként a szászok betelepítése is módosítja Erdély akkori népességszerkezetét.

Mik vogymuk, feleim?

Hun.(Anonymustól, 13. század eleje) Antonius Bonfiniig (15. vége).1734, Timon Sámuel: nem hun. Benkő József, 18. század: nem hun. Pray, Fehér, Kállay, Horváth,18-19. század: nem hun. Pauler, 1878: hunnal kevert bolgár-eszege (eszkil) – kabar. Nagy Géza, 1890: szabir-hun törzs eszegei ága. Tagányi, 1890: besenyő. Borovszky, 1894: nem hun, talán gót. Thury, 1898: hunoktól származó avarok. A 19-20. század fordulóján Sebestyén Gyula: a keleti székelység kabar, a nyugati avar eredetű. Karácsonyi, 1924: gepida. És így tovább, dúsítva e történelmi legót azzal, hogy szikeli, török (kabar). László Gyula 1944-ben hun-avar-eszekel-bolgárnak mondja. Benkő Loránd 1980-ban magyarnak, akárcsak Mesterházy Károly meg Balázs János. A nemzetközi (főleg román meg német) szakirodalomban sem súlytalan e zaklatott és nem egyértelmű eredettörténet. Nicolae Iorga száztíz évvel ezelőtt nyugat-magyar népcsoportként emlegeti a székelységet, Sabin Opreanu pedig mongol eredetről beszél. Otton Mittelstrass 1961-ben a törököt valószínűsíti. A dátum azért fontos, mert bizonysága, hogy sok száz éves vita, illetve hipotézisek garmadája után is ennyi az eredmény, nem több.
A kutatásokba az időközben felfutott genetika is beleszólt. Czeizel Endre professzor az 1980-as években megállapította, hogy a székelyektől a kiskun, jász és a budapesti kevert népesség rövid, a palóc, csángó, matyó közepes, a nagykun népesség pedig hosszú genetikai távolságra található.