Cseke Gábor: Vakrandi, nyolcadszor

Kiadós veszekedés és kölcsönös vádaskodások után – amelyek során mindegyik a másikra kente a felelősséget és igazolni próbálta kisebb-nagyobb üzleti viszaéléseit, Silbermann és Becker megegyeztek: felosztják a cég vagyonát, amelyből 51 százalék az árja Becker kezébe megy át. Kényszerű dühében Silbermann úgy áll bosszút rajta, hogy az addigi tegezéssel ellentétben hirtelen magázni kezdi barátját. Úgy vélte: a sértegetéstől majd magához tér és felhagy az ellenségeskedéssel.

„Silbermann hirtelen fölállt. – Ahhoz, hogy igazi gonosztevő legyen – mondta –, nincs meg magában a kellő nagyság. Ahhoz pedig, hogy tisztességes ember, főleg, hogy barát legyen, határozottan túl nyálas nekem.
Elhagyta a kávéházat. Becker megütközve nézett utána.
Nem mondhatni, hogy ne lenne igaza a zsidónak, gondolta. De végre vissza kell fizetnem már az adósságaimat. Nem foszthatom meg az embereket a pénzüktől! Ez az utolsó, erkölcsi szempont megnyugtatta. Azért mégis kár, mélázott tovább, amikor elhagyta a kávéházat, olyan sokáig voltunk barátok – majd még jóváteszem a dolgot!”

A két volt barát nem ér rá tisztázni kettejük viszonyát: ők is a jelenben élnek, amely olyan, amilyen. Főleg pedig: kegyetlen, könyörtelen. Silbermannt ideig-óráig elaltatta annak tudata, hogy ha nem is a teljes vagyon, de pénz áll a házhoz – ha ki tudna szökni külföldre, pénzével együtt, minden másképp lenne. Így viszont… Azt se tudja, mi van a feleségével. Hiába próbál hazatelefonálni vagy táviratozni, nem kap róla híreket. Vajon sikerült megúsznia a razziát? Egy pohár csapvíz mellett elmerengve, Silbermann magát és környezetét hibáztatja a kialakult helyzetért.

„Mások okosabbak voltak. Mások mindig okosabbak! Ha időben felismertem volna a helyzetet, megmenthettem volna a pénzem. De hát mindig megnyugtatott mindenki, főleg a Becker. Én, hülye, meg hagytam magamat megnyugtatni! Ezért ragadtam itt. Eb, ki a futásban utolsó. Milyen kifejező, régi mondás. És most épp én vagyok az utolsó. De hát nem él még vagy hatszázezer zsidó a megnagyobbított birodalomban? Azok hogy csinálják? Ó, azok biztos tudják a módját, hogyan segítsenek magukon! Mások mindig mindent jobban tudnak. Csak én nem, pedig engem sem ejtettek a fejem lágyára!
Lehet, hogy az egész nem is olyan szörnyű, minden csak pszichózis. Ó, dehogy, ideje, hogy felismerjem: lesz ez még rosszabb, még sokkal, de sokkal rosszabb! Különben nincs mit csodálkozni, ha olyasfélék világosítanak fel, mint ez a Becker. Ez a semmirekellő. De mi értelme van fölháborodni? El kell menni Németországból! Csakhogy sehová nem engednek be. Itt azt mondják, a pénzt itt kell hagyni, ott azt mondják, hol a pénzed. Kész őrület! Ha megpróbálsz valamit csinálni, büntetendő leszel, ha nem csinálsz semmit, akkor meg még inkább megbüntetnek! Akárcsak az iskolában…”

Szökni az országból – ez az egyetlen megoldás. Előtte még tudni akarta, mi történt a feleségével, a lakásukkal. Mivel sehogy sem sikerült kapcsolatba lépniük, Silbermann vállalja a kockázatot és felkeresi lakásukat, ahonnan a kristályéjszakán megszökött. Az üres lakásban talált pusztítás képét látva megállapítja:

„Hogyan is gondolhatta, hogy minden olyan, mint volt, csak a telefon nem működik?
– Túl kényelmesen fogtam föl a dolgot – sóhajtott föl, miközben továbbsietett a hálószobába meg a gardróbba. – Az optimizmusom egyszerű gyávaság volt! Ha legalább már korábban visszajöttem volna! Ehelyett leültem a Beckerrel, mintha nem ért volna rá később is, hogy átverjenek!…
A padlón fekvő tárgyakra nézett, a felborított asztalra meg székekre, a felhasított képekre meg a letépett függönyökre. Reménytelenségében és visszafojthatatlan dühében úgy belerúgott a könyvszekrény előtt egy halom könyvbe, hogy a kötetek szanaszét repültek. Lehuppant egy bőrszékre, ami ellenállt a rombolási kísérleteknek, és kifejezéstelen arccal bámulta a padlót.
– Vége a dalnak – dünnyögte –, vége a dalnak. – Maga sem tudta, mit is akar mondani ezzel.”

A lakásban levelet talál feleségétől, aki távozása előtt megírta, hogy öccse családjához menekül, vidékre. Silbermann reméli, hogy elrejtett pénzüket is magával vitte. Terepszemlét tartott a felfordított lakásban, s megállapította: nem vettek s nem vittek el semmit, csak törtek és romboltak.

„A hálószobába érve ledőlt az ágyára. El kell mennem innét, gondolta, és lehunyta a szemét. – Ah, de szeretnék itt maradni, aludni… És most akkor irány a határ? De hát ez nem nekem való. Erre én nem is vagyok képes. Titokban átlógni a határon… – Az ötlettől is kilelte a hideg. – Voltaképp mit akarnak ezek mind éntőlem? – tette fel magának halkan a kérdést. – Hisz nem szeretnék mást, mint csak nyugodtan élni, kenyeret keresni… Még hogy a határ! Én meg a határ – uram atyám!
Fölugrott.
Hiába, gondolta. Nincs idő elcsüggedni, össze kell szednem magam!”

Összeszedte elrejtett iratait, s pénzzel együtt egy aktatáskába rejtette. Egy bőröndbe váltóruhát csomagolt, elhagyta a lakást. „Először is keresek egy menetrendet, aztán meglátjuk a többit” – sóhajtozott…


Következik: Vakrandi, kilencedszer

2019. december 8.

1 hozzászólás érkezett

  1. Demeter Maria:

    Az ember mennyire de mennyire magára maradhat… Lehet magára is van mindig,de amig baj nem történik nem tud róla.

Szóljon hozzá!