Most kezd ám igazán kínossá válni az utazás – s nem csak az Utazó számára, de a mi számunkra is. Teljesen lelassul az életritmusunk, akárcsak a Silbermanné, aki arra a pontra érkezett, amikor csak forog a tengelye körül, mint egy gombostűre tűzött bogár.
Tudja, hogy fölötte kockázatos, majdhogynem lehetetlen, de fejében mindegyre az országból való szökés motoszkál. Már csak az elszántság hiányzik hozzá, meg az, hogy megtalálja a módját…
Belső monológjai minderről oly csapongóak és bizonytalanok, hogy mi is őszintén kételkedünk a sikerben.

„…Illegálisan akar átkelni, hát persze. De nem a minap beszélt az öreg Wurm a két breslaui zsidóról, akiket határátkelés közben agyonlőttek? Nem, Löwenstein volt az. Miért is mesél ez egyáltalán ilyesmiket? Mintha nem tudnánk amúgy is, hogy mi van! És egyáltalán, sokkal szívesebben agyonlövette volna magát, mint hogy ilyen körülmények között éljen huzamosan. Na de talán le is tartóztathatják, és akkor jön a koncentrációs tábor, a vagyonelkobzás, a fegyház… És mi lesz akkor az asszonnyal?
Eltöprengett, vajon hogyan fogadhatta Elfriedét a bátyja, aki szintén náci. Biztos attól retteg most, hogy a húga kompromittálhatja. De hát végtére is a bátyja, és hét évvel ezelőtt kezességet vállalva húztuk ki a csávából, hogy egyezséget köthessen. Különben simán csődbe ment volna, amilyen könnyelmű. Na mindegy. Mindenesetre a lekötelezettem, gondolta Silbermann…
…Mennyire félhet az asszony, gondolta azután. Rögtön írnom kell neki. Milyen jó, hogy keresztény, neki mindenesetre nem eshet baja. Mert ha a tetejében még őmiatta is aggódnom kellene, na de hát így is aggódom azért. Az is eszébe jutott most, hogy a húgától sem köszönt el, és nem tudta meg, mi lett a sógora sorsa. Pedig családszerető ember vagyok, álmélkodott. De végső soron mindenki csak megrögzött egoista.”

Amint felült egy Aachenbe tartó vonatra – hiszen az ott már szinte Belgium, Belgium pedig szinte már Franciaország, okoskodott magába, behúzódott egy üres fülkébe, ahol rögtön elaludt. Arra ébredt, hogy két, Heiul Hitlerrel köszönő utast tessékelt be hozzá a kalauz. Beszélgetésükből kiderült: nem titkosrendőrök, ahogy gyanította, csupán egyszerű utasok, mint ő. Egy foszlány egymás közti beszélgetésükből:

„– Látta? – érdeklődött az egyikük. – Az egész első osztály tele van zsidókkal. Fél Izrael úton van.
– Nem mondja? – kérdezett vissza a másik meglepetten. – Tényleg? Föl se tűnt nekem.
Silbermann kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát.
– Az is lehet, hogy csak képzelődöm – folytatta az, aki a megjegyzést tette. – Ma reggel legalábbis, a müncheni vonaton, simán összeszámoltam vagy húszat.
– Ugyan mit tehetnének? – kérdezte a másik nem nagy érdeklődést mutatva…”

Nyilván: ennyi fért bele a szabadságjogaikba. De ezt már csak én gondolom, az olvasó. Silbermann ugyanis túl feszült ahhoz, hogy gondolkozzék. Csak akkor nyugszik meg némileg, mikor ismét belép a kalauz és jelenti a frissen jött uraknak, hogy elkészült a vetett ágyuk a hálókocsiban.
Silbermann ha nehezen is, de elszunyókált. Aztán felriadt: új utazószomszéd lépett a fülkébe, akinek kezén szétroncsolt körmöket látott. És nem volt bőröndje…

Következik: Vakrandi, tizedszer