Az önkéntelen, hirtelen jött nyelvi megnyilatkozások tény- és igazságfeltáró ereje például egészen meghökkentő lehet. Emlékszem, egyszer Bogdánfalvában egy hat-hétévesforma hallgatag kislányt adtak mellém kalauzul, hogy valakinek házát a falu alsó „katunjában” megmutassa. Édesanyja, aki addig magyarul, jobban mondva „csángósan” beszélt velem, a leánykát már románul látta el utasításokkal. Úgy beszélt hozzá, mintha a kislány nem is lett volna jelen addigi beszélgetésünknél: mindent újra és részletesen elmagyarázott neki, a leányka pedig románul felelgetett. Meghökkentett, hogy mindaz, ami korábban a leányka előtt elhangzott, egyszerre érvénytelen lett, voltaképpen nem is létezett. A nyelvi kódváltásnak több oka is lehetett. Lehet, hogy mivel a csángó falvakban az ilyen korú gyerekekhez a felnőttek már rendszerint románul szólnak, ebben a családban is ez volt a megszokott családi nyelvhasználat. Sőt lehet, hogy a leányka egyáltalán nem is értett már magyarul. Vagy lehet, hogy értett ugyan valamennyire, de mivel az útbaigazítás felelősségteljes feladata világos megértést kívánt, az anya olyan nyelvhez folyamodott, amit semmiképpen nem lehetett félreérteni, merthát a leányka románul jobban tudott már, mint „csángósan”. Lehet az is, hogy a beszéd tárgya indokolta a nyelvváltást, az, hogy az útvonal leírásában sűrűn fordultak elő a falu nyilvános tereinek román megnevezései, amelyekről rendszerint románul szoktak beszélni. De arra is gondolhattam, hogy az anya csak énelőttem nem akar a gyerekkel „csángósan” beszélni, mert a nem közülük való idegennel való hivatalos érintkezés a valódi nyelven szokott történni, nem pedig az elkorcsosult, lenézett „madárnyelven”, ahogyan errefelé a csángó nyelvjárást megítélik. Lehet, hogy a nyelvi kódot illetően nem is a pillantnyi körülmények voltak a legfontosabbak, hanem az, hogy valami mély belső kollektív lélektani oknál fogva az egész csángó közösség a nyelvváltás mellett döntött már, és ez idő tájt a gyermekekkel többé már nem akartak „csángósan” beszélni. Egyszóval nem lehetett tudni, hogy mi volt a nyelvi váltás pontos és valódi motivációja, ezt talán ők maguk sem tudták. Most mindenesetre úgy tűnt, hogy mindenki számára ez a biztos és helyes megoldás. Ezután ketten a kislánnyal kanyargós mellékutcák és patakmeredélyek mély sarában csúszkálva haladtunk az „alszó katun” felé. Az eltévedéstől tartva, én egyre kérdezgettem románul a leánykát az útirány felől, de ő csak szűkszavúan egyegy „da”-val vagy „nu”-val, esetleg ide-oda való néma mutogatással felelgetett, és ezt is csak minden harmadik-negyedik kérdésnél. De egyszer csak valami történt. A leányka megsokallhatta a sok ostoba kérdést, amit feltettem neki, ezek egyikénél hirtelen szembefordult velem, csípőre vágta a kezét, és gumicsizmácskájával a sárban erősen toppantva, gyorsan pergő hangon, felháborodva veszekedni, csármálni kezdett velem, valahogy ilyenformán: – Há kied hod lehet lesz nem iérti z olá szút? Há moszt mondam magának mazarul, hod iérsze meg jul, Szabatár Andrász ott ül patakan tul z alszó katunba, z ulica fenekbe, háza ide teccik! Há iérti-e moszt, lássza-e moszt má kied?! – Csak hallgattam lesütött szemmel, mint akit joggal szidtak meg. De közben ámulva nézegettem a megelevenedett, öntudatos, pöttöm kislányra (no, majd lesz elege a férjének!), aki most maga volt előttem az élő nyelvi csoda. De ő, miután egy szuszra kiöntötte mindazt, ami a szívén feküdt, megmondta a véleményét úgymond „magyarán”, ezután már nem szólalt meg „csángósan” többé. Talán úgy gondolta, hogy megtett mindent, amit megtehetett, ennél többet most már a Jóisten sem kívánhat tőle. Mostanáig csizmácskáit el-elhagyogatva sokáig cuppogott a sárban ezzel a holdról pottyant, értetlen idegennel, akivel sehogyan sem tudott szót érteni, s most végül, amikor már nagyon felgerjedt benne a harag, lesz, ami lesz, kipróbált még egy jól ismert, de addig valamiért eltitkolt, elrejtett kódot, amiről azért valahol legbelül érezte, hogy talán mégis ez lehet az a nyelv, amit ez az értetlen-értelmetlen ember is megért. Hiszen korábban az édesanyja is ezen a nyelven beszélt vele. A másik csángó leányka, akit, ha jól emlékszem, Ramonának hívtak, szabófalvi volt, és talán két-három évvel lehetett idősebb a bogdánfalvi kis kalauznál. Ő aztán már valóban biztosan nem tudott magyarul, ezt apja-anyja és nagyanyja is határozottan állították. Csakhogy ez sem volt igaz teljes mértékben. A kislány ugyanis egyszer önkéntelenül elárulta magát. A dolog úgy történt, hogy a tisztaszobában ültünk, ahol a nagyanyja, Pers Mária, aki talán a legszebben beszélte az eltűnőfélben lévő szabófalvi nyelvjárást, miután elénekelte a „Sengitének menyországba…” kezdetű középkori archaikus népi imádságot, egy esti imádságba is belefogott: „Jézusz, Jézusz, kelárăm, / lejik nekem dzsomolom, / dzsalo testem nyugodzsik, / szüvem el ne aladzsik. / Z apasztal az ablakba, / buldogszág ez ejtuba, / kerül[d] kereszt házămăt, / őrözd andzsal lelkemet!” – És ekkor az unokájának, aki a szoba távolabbi sarkában, félrehúzódva ült egyedül, alig észrevehetően mozogni kezdett az ajka, jelezve, hogy ő is ismeri ezt az imaszöveget. Kiderült, hogy ez a pár sornyi középkori, mai fülnek nehezen érthető ima minden, amit a kislány magyarul el tud mondani. – Immá moszt kell tanyisszam madzsarul a nyáron! – mondta az akkor már beteg nagyanyja, de közben tudtuk mindnyájan, hogy mindez csak aff éle szép jámbor óhaj, amiről talán ő maga sem hiszi, hogy lehet belőle valaha valami. – Ién immá menek túl! – mondogatta már akkor Pers Mária egyre, s most már valóban csak onnan túlról szól olykor a kis Ramonához, aki bizonyára soha nem tanul már meg magyarul, hiszen szülei sem ismerik már ezt a nyelvet.

Forrás: Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről. Erdélyi Múzeum Egyesület kiadója, 2011