Ott állnak
a dünnék
szívem belső
csücskén,
ahol
a homoknak
vége-hossza
nincs, s ahol
az ivóvíz
szomjat oltó
vágya, az ember
számára
a legdrágább
kincs –
oázis-lelkemben
sivatagi álom,
a kidagadt vénám
igába tört
járom,
ahol a szabadság
vágyam
valósága –
titokzatos múltját
hozza be a mába.

Éjszakáim csendjét
akik ostromolták,
egy tálnyi lencséért
árulásom várták –
Isten a tanúm rá,
megmaradtam tisztán,
azon a borzalmas,
hevenyészett pusztán,
s a tál lencséjüket
asztalukon hagytam –
amiért cserébe
poklok poklát kaptam.