Cseke Gábor: Vakrandi, tizedszer

Silbermann és a frissen érkezett utas furcsa társasjátékba kezdenek: gyanakvó kérdésekkel és ködösítő válaszokkal próbálják leplezni identitásukat. Silbermann szerint utastársa retteg valamitől. Talán csak nem a lelepleződéstől? Kérdéseire hamisnak tűnő válaszokat kap – de miért? Mindketten aggodalmasan kerülgetik a forró kását. A nemrég érkezett utas mind jobban belegabalyodik logikátlan válaszaiba, Silbermann egyre biztosabb: az illető ugyanolyan zsidó, akárcsak ő – és menekül…
„Silbermann erősen ránézett a másikra. – Maga zsidó? kérdezte halkan.
– Mért gondolja? – kérdezett a másik zavartan vissza, és látszott rajta, milyen szívesen fölállna, hogy véget vessen a kihallgatásnak. Ehhez azonban nyilván nem volt elég bátorsága.
– Szóval zsidó! Van valami úti célja? Tudja, hová akar menni?
A másik elhallgatott egy pillanatra, majd újra megkérdezte: – Miből gondolja, hogy zsidó volnék? Úgy nézek ki?
– Nem feltétlenül – felelte Silbermann, aki most már egészen biztos volt a dolgában, és titokban elfogta a büszkeség, hogy micsoda pszichológiai képességekkel rendelkezik. Annyira meg volt győződve feltételezése helyességéről, hogy megnyugodva alváshoz készülődött.
A szemben ülőt szemlátomást felbátorította ez a nem ellene irányuló reakció. – Megrohanták a boltomat – kezdte suttogva. Majd fölugrott, odasietett az ajtóhoz, és becsukta, pedig a folyosó teljesen üres volt. – Asztalosműhelyem volt – folytatta a beszámolóját, de abbahagyta, és megkérdezte: – De mondja meg, kérem, honnét jutott az eszébe, hogy zsidó lehetek? Ön ugye nem az? – Reménykedés és félelem rejlett az elkerülhetetlen kérdésben.
– Mert annyira izgatottnak látszott – felelte Silbermann.
– Ön árja? – érdeklődött a másik még egyszer. Abból, hogy első kérdése válasz nélkül maradt, nyilván arra következtetett, hogy sorstársra lelt.
– Én is zsidó vagyok – jelentette ki Silbermann.
– Hála a jó égnek! – sóhajtott fel a másik megkönnyebbülten.
– Hát hová akar menni? – kérdezte Silbermann. Most azonban a másikon volt a sor, hogy gyanakodni kezdjen.
– Sehová se akarok menni – válaszolta kitérőleg. – Azt tanácsolták, utazzak első osztályon, merthogy az biztonságosabb, de nem volt jó tanács. Látom már, hogy itt feltűnést keltek. Holnap visszautazok Magdeburgba. Addigra biztos lecsillapodnak a kedélyek.
– Nem akar külföldre menni? – kérdezte Silbermann.
– Á, nem – sietett a válasszal a másik. – Itt maradok Németországban. Mert azért mindennek ellenére német vagyok!
– Jó éjszakát – mondta Silbermann.
Egy pillanatig azt remélte, hogy esetleg valami hasznos tippet kaphat a másiktól, ám belátta, hogy nem várhat tőle bizalmat anélkül, hogy maga is jelét adná a bizalmának, de nem érzett hozzá semmi kedvet. Megpróbált elaludni, ám pár perc elteltével a másik ismét megszólalt.
– Megmentette a pénzét? – kérdezte halkan. Silbermann érthetetlenül morgott valamit.
– Mert hogyha volna pénze – vélekedett a másik –, akkor egyszerűbb lenne…
– Mi lenne egyszerűbb? – Silbermann kíváncsian fölült, és cigarettára gyújtott.
– Hát… csak… – felelte a másik vonakodva.
– Nem egészen értem – mondta Silbermann, aki nagyon is jól értette, és új reménysugár gyúlt benne.
– Mindössze száz márkát hoztam magammal. Ezzel nem juthat külföldre az ember, már ha akarna.
– Hát ki akar jutni?
– És maga?
– Esetleg. Tud egy utat?
– De hisz nem is ismerjük egymást. Úgy értem, ha tudnék egy utat… Érti, mire gondolok?”

Ekként tapogatják le egymás kilétét és gondolatvilágát, míg rá nem jönnek, hogy csak akkor mennek valamire, ha megbíznak egymásban. A frissen jött utastárs egy címről beszél, ahol úti okmányokat lehet beszerezni, de az illető náci és kizsebeli a segítségét kérőket, neki meg nincsen pénze. Silbermann hajlandó lenne kölcsönözni újdonsült bajtársának, a menekülő zsidó asztalosmesternek, amennyiben együtt maradnak . Szabályos üzletkötési tárgyalás folyik közöttük, ahogy az két tapasztalt kereskedőtől elvárható. Végül megegyeznek a feltételekben: Silbermann kölcsönöz ugyan pénzt, de mindenki saját magáért felel és vállal felelősséget. Hogy a határon túl mihez kezdenek, még nem tudják – pénzt ugyanis nem vihetnek magukkal, a semmiből pedig sehol nem lehet megélni.
Veszteségeiket sorolják egymásnak, ráébredve arra, hogy ugyanabban a hajóban eveznek.
Lilienfeld asztalosmester történetével indul, s nemsokára tökéletes korkép rajzolódik ki előttünk:
„– Ó, az én szép boltom – vágott közbe Lilienfeld mélabúsan. – Két kirakatom volt, tudja? Persze kicsik, de azért nagyon jól mutattak! Még templomi padokat is készítettem, pedig zsidó vagyok! A zsidó hitközség egyébként szintén jön még nekem háromszáz márkával!
– Egy pillanatra elmerengett. – Minden odalett, egy csapásra minden! Akirakatokat betörték, a háztulajdonos meg fölmondta a boltbérletet. És még le is akartak tartóztatni. Ha legalább a szerszámaimat bepakolhattam volna! Minden odalett, minden… – Könyökét a térdére támasztotta, és két kezébe temette az arcát. – Még csak a kimenőruhámat sem tudtam magammal hozni!
– mondta tompán.
– Látja, én sem jártam rosszabbul, mint maga – vette föl a beszélgetés fonalát Silbermann. – Hogy kétszázezer márkát vagy egy boltot veszítünk el, végül is nem olyan nagy a különbség. Nekem legalább sikerült némi pénzt megmentenem.
Lilienfeld fölnézett. – Csakhogy megakadályozza abban, hogy biztonságba juttassa magát!…
– Biztonság – mondta Silbermann. – Pénz nélkül nincs biztonság!
– De a pénze sem nyújt biztonságot most. Sőt, inkább veszélyt jelent!
– Mindennek két oldala van – ismerte el Silbermann. Aztán fölnevetett. – Igazán remek, ahogy itt kölcsönösen sajnáljuk egymást, és mindketten bebeszéljük magunknak, hogy a másiknak még sanyarúbb a sorsa, mintha az vigasz volna.
– Nem is irigylem önt – vitatkozott Lilienfeld.
– Egyáltalán nem, dehogy! Önnek mindig jól ment, nekem nem. Sok minden van már mögöttem. De ezért viselem most könnyebben a dolgokat!
– Na ugye – nevetett föl Silbermann. – Magának a könnyebb!
– Nincs ezen mit nevetni. Ez már csak így van. Én nem vesztettem kétszázezer márkát, és nekem pénzt se kell átvinnem a határon. Micsoda könnyebbség! Önnek mindig jó dolga volt, ugye?
– Nem könnyű válaszolni erre. Bizonyos értelemben igaza van, de egyébként végigcsináltam a háborút.
– A háború se volt kellemes – ismerte el Lilienfeld.
– De ennyire nem volt szörnyű. Mindig sokan voltunk! Most meg az ember mindig egyedül van. Nincs már senki, aki parancsot osztogatna, nincs semmi rend, amihez tarthatnánk magunkat. Menni kell, de nem mondják meg, merre. Kényszerhelyzetben vagyunk, sokkal durvábban, mint a poroszok alatt. Kellemes az se volt, ó, nem! De katona volt az ember. Katona a katonák között. Most meg büdös zsidó, a többiek meg árják! Ők békében élnek, ránk meg uszulnak, csak ránk. Ez a szörnyű!”

Az éjszakai utazók nekiindultak megkeresni az étkezőkocsit, egy frissítő kávé elfogyasztásának reményében. Jobbra-balra nézegetnek, nehogy gyanút keltsenek valakiben. Lilienfeld attól tart, másoknak is feltűnik zsidósága. Silbermann nyugtatja: senki se veheti észre. Lilinfeldet nem lehet megnyugtatni, hiszen lám, Silbermann is milyen hamar rájött a valódi identitására.
„Olyan érzésem van – magyarázza –, mintha meg volnék jelölve. Ezen kívül azt hiszem, zsidóknak tilos felkeresni az étkezőkocsit.
– Az élet az, ami tilos nekünk! – válaszolta Silbermann. – Ehhez akarna igazodni?”


Következik: Vakrandi, tizenegyedszer

2019. december 10.

Szóljon hozzá!