Makkai-Flóra Ágnes: Fő utca 4
Az Atlantic Press Kiadó női regénypályázatának különdíjas könyve, 2019
Keríthetnék egy szép kerek kis történetet beszélgetésünk elejére, hol volt hol nem volt stílusban, bearanyozná a karácsonyi ünnepek előtti találkozásunkat, ami tulajdonképpen az első érdembeli. Ugyanabban az időben éltünk Kolozsváron, ugyanannak a színháznak voltunk rajongói, bár más megközelítésből.
– Ismerjük egymást már régről – mondja, miután leültünk az asztal mellé. Esős idő van, délelőtt és a cukrászda majdnem üres. Nevet. – Mivel kezdjem?
– Kezdjük onnan, hogy…
– A frizurámat ne nézd – igazítja meg, hogy lekerült róla a kapucni.
– … az apád lánya vagy.
– Igen, az apukám… Flóra Jenő lánya vagyok és az egyszem gyermeke.
Ágnes színészcsaládban született. Flóra Jenő, a Kolozsvári Állami Magyar Színház kiváló színművésze; Ágnes édesanyja, Finna Márta is színésznő volt.
– Mindig azt nyilatkozod magadról, hogy rossz voltál.
– Mint gyermek?
– Igen.
– Nem úgy voltam rossz, hogy verekedős… Butaságokat csináltam, összevissza beszéltem olyan dolgokról, amiről nem kellett volna, amit otthon vendégek, anyuék beszélgettek, én azt elmondtam az udvaron… ilyesmik. Meg aztán szerettem a filmeket, nagyon szerettem olvasni, Maupassant és Zola nagyon korán került a kezembe… – nevetgél. – Ebből aztán lett egy kis kellemetlenségem az iskolában, 15 éves koromban. Majdnem kicsaptak…
– Melyik iskolába jártál Kolozsváron?
– A hármas reformátuslíceumba. Anyukám is ott végzett, rokonaim, unokatestvéreim is. A nyolcadik osztály után nagynéném elvitt a Székely Mikóba, Sepsiszentgyörgyre, az volt a szigorú év… Muszáj volt. Egy év múlva mentem vissza Kolozsvárra a 11-esbe, ott érettségiztem.
– Nem szerettél tanulni?
– Utáltam. A Színházra készültem. Nagyon kicsi voltam még, amikor jegyszedő, kasszírnő, laboráns szerettem volna lenni. Később balerina, de azt anyámék nem engedték, nagyon megterhelőnek tartották. Végül színésznő akartam lenni, de hát nem jött össze. Valószínű így volt megírva…
– Volt kedvenc tanárod?
– Máté Piroska, remek magyar tanárom volt a gimnáziumban. A tanítónőm pedig Balla Sarolta. Tündériek voltak. És hát volt egy osztályfőnöknőm, Kostyák Erzsébet, zenetanár, nyolcadik osztályig. Nagyon művelt ember volt, mindig pártolta a művészetet, és sokat köszönhetek neki mindenféle szempontból. Kiállt mellettem, amikor szükség volt erre. A filozófiát, nyelveket, magyart szerettem, de a mateket, kémiát nem. Tudták, hogy színire készülök, elnézőek voltak velem.
– Nem irigyeltek, hogy színészgyerek vagy?
– Nem. Egyszer középiskolában egy osztálytársnőm kijelentette, hogy minden színésznő… és kimondta, hogy mi. Akkor közöltem vele, hogy az én anyukám is színésznő és kikértem magamnak. Anyu hűségéhez nem fért kétség. De nem volt más megjegyzés, később sem.
– Mikor találkoztál a Stúdiósokkal?
– Mikor a második felvételim a színire nem sikerült. Jankó Mari barátnőm felvételizett a Stúdióba, és elkísértem, Bereczki Julika engem is felvett, de nem voltam olyan nagy becsben… Egy szerepet, a Jókai Atháliáját játsztam el, az Aranyemberben.
– Az nagyon jó szerep.
– Igen, mutatós és hálás szerep is volt. Még a Kenéz Ferenc szavalóesten is felléptem, de én az igazi nagy színpadra vágytam…
– Azért az nagy dolog, hogy megmaradt a barátság köztetek.
– A stúdiósokkal? 2015-ben volt egy találkozó, akkor kovácsolódott újra eggyé a társaság, akkor született Barta Laci elképzelése a könyvről (A Harmadik Színház – A Kolozsvári Stúdió Színpad története. Barta László és Nánó Csaba könyve). Ő nagyon jó szívvel állt hozzá, szinte a kezdetektől ott volt.
– Hogy kerültél Szentgyörgyre?
– Először egy évig az iskolaváltás miatt. Ott nagyon jó tanuló voltam. Javítóintézet volt számomra, mert nagynéném, Finna Rózsa akkor tanárnő volt, ex-színésznőként és nagyon-nagyon szigorú, nem volt mese, jól kellett tanulnom. Most, ahogy visszagondolok, elmondhatom, hogy soha, senki annyit nem tett értem, mint ő, beleértve a szüleimet is. Talán még egy férfi, az életemből… De ez más volt. Mikor visszamentem Kolozsvárra, megint ellazultam… Harmadszorra sem sikerült a felvételim a színire, s anyámék azon töprengtek, milyen állást szerezhetnének. De apám nem szeretett kérni, anyámnak nem voltak ismerősei, mert lefoglaltam én, nagyanyám, a ház, meg az apám – és akkor nagynéném a dolgot kézbe vette. Sepsiszentgyörgyön, ugye az akkor még jóval kisebb város volt, nagyon sok ismerőse volt színháznál, tanügyben, orvosok közt, s ő egy vagány, belevaló, két lábbal a földön élő nő volt, aki szerzett nekem állást. Orvosi írnokként kerültem a fogászatra, és az igazgató főorvos, mikor az asszisztensnője nyugdíjba ment, maga mellé vett. Akkoriban volt egy ilyen törvény: calificare la locul de munca… így dolgoztam ott nyolc évig, különböző rendelőkben. Márkó Imrével is összehozott egyszer a fogászat, nagyon élveztem, gyökérkezelés alatt Plátónról beszélt, és a Sors-szimfóniát fütyülte. Nagyon meghatározó volt az életemben az az időszak. 28 éves voltam, mikor odakerültem. Sokáig infantilis gyermekként léteztem, még 16 évesen is babáztam… Itt lakást kaptam a kórháztól, amitől később Magyarországon elájultak… Aztán én is megtudtam, mikor átjöttem, mit is jelentett az akkor. A mai napig van egy lakásom, a drága Rózsa nagynéném hagyta rám, hogyha hazamennék.
– Beszélj az írásról.
– Azóta írok, amióta megtanultam. Mindent leírtam, ami eszembe jutott, ebből különböző kellemetlenségeim támadtak, füzetre, iskolapadra, falra stb. mindenhová írtam. Komolyan kb. ’94 óta.
– Mikor és hol jelent meg első írásod?
– 2007-ben a PoLíSzban, egy novella. Mindig belekezdtem egy történetbe, ami aztán kiteljesedett… Az Örvény sem igazán regénynek indult. Annak valós a magja, a köré kerítettem a történetet. Ez egy pszicho-thriller. Voltam olyan szemtelen, hogy a Kossuth Kiadó pályázatára elküldtem és szerencsém volt. Akkoriban jártam a Magyar Író Akadémia szemináriumaira egy jó évig, állandóan részt vettem Kukorelly Endre előadásain, ha tudok valamit, ott tanultam. Nagyon furcsán írtam az elején, most ahogy visszagondolok… 2009-ben megjelent a könyv. Aztán jött a gazdasági válság, és átszervezés címmel megszűnt a munkahelyem. Viharos évek voltak.
– Mikor jöttél át Erdélyből és miért?
–’88-ban, mert lehetett. Már kislányként arról álmodtam, hogy Budapesten fogok élni. Hát persze, itt nyaralni egészen más. Tulajdonképpen itt váltam ténylegesen felnőtté… Mert azért Szentgyörgyön megvolt a külön lakásom, anyámék külön laktak, apám halála után anyám átköltözött Szentgyörgyre, ilyen szempontból remek dolgom volt. Mégis eljöttem, mert úgy gondoltam, hogy ha megadatott az esély, élnem kell vele. Sokan eljöttünk. Itt csodálkoztak, hogy ha volt lakásom, miért is jöttem át. S ráadásul választhattam is, mert az első földszintes lakás nem felelt meg s akkor kaptam egy másikat… Ez egy magyarországi szemében fényűzésnek számított… Minden attól függ, mit honnan nézünk… Mikor átjöttem olyan volt nekem itt, mint a mennyország. Szerettem Pesten élni, lenni. Többet éltem már itt, mint Kolozsváron. 30 éve itt élek. A forradalom is itt ért már.
– S az Örvénynek milyen visszhangja volt?
– Aki elolvasta, nem tudta letenni. Nagyon sokáig írtam, vagy öt évig.
– Nem untad meg?
– Nem, mindig átírtam… mondták is a szemináriumon, hogy már túl van írva. Akkor jött a pályázat és beadtam. Mindig rájöttem valamire, hogy ez így jobb, meg adta magát a történet, mintha diktálta volna valaki, a történet, a szereplők megjelentek előttem. Aki olvasta, annak nagyon tetszett. Csak az volt a gond, hogy nem tették ki a boltokban. Ha valaki kért, adtak belőle, de nem volt kitéve… Már lejárt a szerződésem, megcsináltam a forgatókönyvét is, visszakértem a jogot. Elküldtem egy forgatókönyvpályázatra is, de az egy külön szakma…
– Írtak róla?
– Volt a Kikötőben egy interjú velem, amikor megjelent, a Duna tévén.
– S utána?
– Más problémáim voltak, álláskeresés, meg ilyenek, nehéz volt. De azért küldözgettem írásokat pályázatokra, a Magyar Naplóba, PoLíszba, Irodalmi jelen pályázatra is bekerültem, de nem nyertem, van egy kisregényem, ami a Publio kiadásában jelent meg… Az Allegro non troppo. Azóta újra elolvastam, át kellene pofozni.
– Ez a kettő van?
– Igen, meg novellák, a Magyar Napló évnovelláiban benne voltam, Egy meleg tea – az tényleg rázós téma, egy megtörtént eseményen alapul, egy kisgyereket az édesapja elejtett és meghalt, ebből én egy történetet kerekítettem. Otthoni, itteni életről is vannak novelláim, egészségügyről egy külön blokkom lehetne.
– Nagyon jól írsz. Cselekménydús, fordulatos, végig fenntartja az olvasó érdeklődését, leköti a figyelmét, de nemcsak azért, mert olyasmikről is írsz, ez egy adottság.
– A szemináriumon többen voltak prózát írók. Véleményt kellett mondani. A prózánál már meg tudom állapítani egy pár mondatból, hogy milyen. Az egy nagyon jó közeg, rengeteg minden ragad rád, a többiek írásaiból is nagyon sokat lehet tanulni. Amit ott mondtak, most is hallom. Nemcsak Kukorelly Bandit, hanem a kollégákat is, és vigyázok rá.
– Arra tanítanak meg, hogy szerkessz?
– Nem, nem. Megtanítani nem lehet, javaslatokat sem adhattak, de azt, hogy – mondjuk ezt az anyám is mondta, mert ő is írt, de ő a fióknak, nem akarta a nyilvánosságot, s én az Örvény c. erotikus thrillert odaadtam neki, hogy olvassa el. Hát egy anyának odaadni… nagyon jól szórakozott rajta: Fiam, disznóságokat írtál. Fiam, olvass többet és írj kevesebbet. Ő is azt mondta, én nem tudom, hogy írd meg, de így ne. Itt is ezt mondták… – hogyan, azt csak te tudhatod, de ezt így nem lehet. Meg azt, hogy mindig hátrább kell lépnem, mert ha túl benne vagyok, túl személyes. A kevesebb több. És így van. Amit úgy éreztem, hogy jujj de jó, és felolvastam kellő előadásmóddal, azonnal szóltak, hogy nem előadunk, mert akkor beleviszem azt, ami nincs benne! csak felolvasunk.
– És én mennyire unom, amikor csak úgy felolvassák!
– Igen, tessék monoton hangon felolvasni, ne játszd meg a szöveget. De úgy én sem szeretem és akaratlanul is belevittem, amit éreztem, na épp az volt a legrosszabb.
– Igen, mert bízzuk az olvasóra mit érez. De azért legyen előadva normálisan.
– Persze, otthon elolvastam vagy kétszer, nem ddddd, mint a vonat, hát égés, ha még csak fel se tudom olvasni rendesen. Kaszás Attiláról is írtam egy megemlékezést, amikor meghalt, az engem nagyon kiborított, Bubik István tragédiája is, két ilyen fiatal, Bubikot is megírtam, de az nem olyan egyértelmű, hogy róla szól, de Kaszás Attila, a végzet bábjátékosa, az igen. Valahol megvan valószínűleg a neten…
– Te összegyűjtöd a saját írásaidat?
– Úgy nem, de benne van a fájlokban a gépemen.
– Nem vezetsz listát, mi jelent meg? Jó lenne tudni hol jelentek meg. Megvannak a példányok?
– Á. Közben költöztem… biztos, ha utánanéznék… Volt egy pont, amikor azt mondtam, nem írok többet, feladom, kész. És akkor jött egy levél a Kortárstól, hogy amit elküldtem nem tudom mikor, lehoznák.
– Most meg fog jelenni az új könyved, a Fő utca 4. Ki adja ki?
– Az Atlantic Press. Ezt a regényt 1997-ben kezdtem el írni, majd letettem öt évig, közben bele-belenéztem, írtam hozzá. Többen kérdezték a szemináriumon is, miért mindig színészről, zenészről, balerináról, rendezőről írok. Mondtam, atomfizikáról nem írhatok, mert otthon kell legyek a témában. A színházat annyira ismerem, erről tudok, másképp nem lenne hiteles. Érezni kell azt a szagot, a masztix, kávé, a düh szagát, ami ott kavarog. A klasszikus zene szeretetét apámtól kaptam ajándékba, ahhoz is értek, állandóan klasszikus zenét, operát hallgatok, abban is otthon vagyok, azért írok ezekről, mert ezeket ismerem.
– Kifogásolták?
– Nem, csak úgy rákérdeztek, hogy ez is ilyesmiről szól, az is… Történelmi regényhez hozzá nem fognék, ahhoz mindent kell tudni, nagyon veszélyes, ha nem tudod. Én csak ilyen modern, napjainkban játszódó sztorikba merek belemenni. Regények, novellák, szabadjára engedheted a fantáziád, de mégis valós eseményeken alapul. Szabó Magdát szeretem, nagyon. Mondták is, hogy néha érződik a hatása. Imádom Marguerite Duras A szerető c. regényét, ott van az ágyam mellett…
– És miért írsz?
– Most pld a Fő utca 4-el vagyok elfoglalva. Azért írok, mert írni jó. Szeretném megjelentetni is, amiket írok. 2005-ben halt meg édesanyám, akkor hirtelen nagyon üres lett az egész világ, akkor nagyon elkezdtem írni, napi szinten, az volt a mankó. Most már megszoktam, most már hiányzik, ha nem írok…. Én nagyon nehezen hozok össze egy novellát, félévig írtam egy három oldalas novellát, amire nagyon büszke vagyok, nagyon ütős lett, de nem jelent meg. Nabokovul volt írva, akit imádok. Az összes Nabokov regényből csináltam egy Nabokov-novellát, teljesen Nabokov nyelven, azt pld. nem értékelték, de egy író, aki már sokat letett az asztalra, azt mondta, hogy ez jó. Hát istenem…
– Mikor lesz a könyved bemutatója?
– December tizedikén. Ez az első gyerekem tulajdonképpen, ezt kezdtem el írni leghamarabb. A pályázatra 286 regény érkezett, belekerültem az első 15-be. Nagyon nagy dolog. Én fotóztam a borítóképet. Ez egy fontos momentuma a regénynek, mert mindig oda megyünk vissza.
– Akkor most örülsz.
– Inkább izgulok. De jó izgalom ez. Az Örvénynél más volt, akkor azt föl se fogtam, hogy ez milyen nagy dolog, de ez most az első gyermek megjelenése.
– Mivel foglalkoztál Magyarországon?
– Dolgoztam bankban, más pénzügyi cégeknél, utazási irodában, butikban, eladóként… Ezek jó terepek.
A Makkai leszármazott, akinek a felmenői közül szinte mindenki írt – minden Makkai ír, ez volt a szálló ige a családban – Makkai-Flóra Ágnes nem esett messze a fájától.
Sok sikert kívánunk neki!
A könyvbemutatót december 10-én, du. 5 órakor tartják az Andrássy út 98 szám alatt, a MagNet Házban.
Kérdezett: Nászta Katalin
Részletesebb interjút Nánó Csaba készített vele 2017-ben:
https://erdelyinaplo.ro/interju/magyarul-kerni-a-kiflit-a-sarkon
Pusztai Péter rajza
2019. december 8. 20:07
Kedves Kati! Ismét, megint -kétszer is kijelentem-, egy jó interjú-beszélgetést tártál elénk Makkai Flóra Ágival. Ági tényleg színes egyéniség, tudjuk milyen a való életben és itt is sikerült úgy bemutatni, mint amilyen.
Van amit tudunk és van ami csak olvasás közben tárul fel az írónőről, teszi érdekessé és kíváncsivá az olvasót. Szeretem Ági írásait és nagy kíváncsisággal várom a legújabb kötetét.Előre is sok sikert és sok olvasót kívánok Áginak.
2019. december 8. 21:28
Köszönöm, Barta Laci!