Úgy tűnik, már semmi sem valódi
a lihegő mindennapban:
kilincsek, lombok, női lábak,
mind, akárha dróton ránganának.
Ablakon át nézed
az ideges jövés-menést,
de már az ablak is csak ablak:
nem látni túlnan
a tavasznak szánt illúziókat.

Itt benn örökös november.
Nem olvasol már regényeket,
hiszen mind áttetsző, steril filók,
hol a bonyodalom már
cipőd orráig zsugorodott
s különben is, egy ideje
csak a legapróbbak érdekelnek,
az egysejtűekhez hasonló posztulátumok,
melyeket nem lehet szálaikra szedni
holmi nézetek függvényében
és soha nem öltötték fel
a hatásszünetek bohóc-vigyorát.

Így telik őszöd,
akárha szüntelen pihenője lenne
a kipihenhetetlen történéseknek,
megtanultál minden lapszélre rótt
okos érvelést, csak éppen
soha semmiképpen nem váltak be,
s most ott tartasz, hogy a másnap hidegen hagy,
mint minden egyéb emberi tervezgetés.

Egyforma napok :
csak tiltásokat kézbesítenek,
mint rossz arcú postások
a hivatalos felszólításokat,
s te csak legyintesz –
kivonultál az ablak alatti
világ bábeli forgalmából,
hol az adjon istenre nem jut idő
s az épp soron lévő
tolvajnyelvet nem neked találták ki.

Mint felbujtott álmok maradéka
ülepedsz lassan a bőröd mögé
egyféle belső ruhátlanságba,
s hangod suttogóra fogva,
csak úgy magadnak mondod,
sírod az Arany-összest.