Cseke Gábor: Vakrandi, tizenegyedszer

Silbermann és Lilienfeld „dacszövetségéből” nem lett semmi: ez utóbbi Dortmuntban leszállt, magára hagyva hősünket, aki, mint tudjuk, Aachenbe tartott. Összeszedte a holmiját, pénzét, iratait átpakolta az aktatáskájába, amit szorosan a hóna alatt tartott. Már csak a feleségétől és általában, a Németországtól való búcsú maradt hátra. Feleségének búcsúlevelet küldött. Majd telefonhívást adott fel a postán, hogy Párizsban élő fiával beszélhessen, akit arra kért, segítsen neki megfelelő iratokkal külföldre jutnia. Fia nem sok jóval biztatja, ami lehangolja Silbermannt,

„…Biztosan kudarcba fullad. Hogyan gondolhattam valaha is, hogy sikerülni fog? Nem is értem. … Hát akkor itt volnánk, gondolta. Aachenben, negyvenezer márkával, sőt negyvenegyezerrel, fölvet a pénz, ahogy olyan szépen mondják, de kiúttalanul, minden cél nélkül.
Már csodálkozott, hogy egyáltalán várt valamit a telefonálástól. Ha legalább valami lendületet tudtam volna adni neki…! Hogyan képzelhettem egyáltalán, hogy sikerülhetett neki? Az lett volna a legjobb, ha hagyom magamat letartóztatni, mint mindenki más. A cellában alighanem nyugalmasabb, mint szabadon. Legalább kialhatja magát az ember. Így csak megfeszül, aztán meg leereszt, ide-oda rohan, de tapodtat sem jut tovább.”

Töprengésében odáig jutott, mégis csak elutazik Dortmundba és megkeresi a Lilienfeld ajánlotta embercsempészt. Másodosztályra szállt: minél többen vagyunk, annál kevésbé leszek feltűnő. Katonatisztekkel került egy fülkébe, akik megnyugtatták: Dortmundig nyugodtan alhat, ott majd felköltik.

„Amikor fölébresztették, riadtan fölkiáltott: – Az aktatáskám! Hol van az aktatáskám? Az urak nevettek.
– Ott áll maga mellett – mondta a jól táplált és elégedett ember benyomását keltő százados. – Nyilván az egész vagyonát magánál hordja, mi?
– Á, dehogy – sietett Silbermann a válasszal –, csak iratokat. Mindazonáltal fontos iratokat.
– Az alvó titkosfutár – viccelődött a százados.
– Hahaha – nevetett buzgón Silbermann. – Hát, német tisztek között még egy titkosfutár is nyugodtan alhat. De én csak üzletember vagyok. Köszönöm, uraim, Heil Hitler.
Kiment a kupéból. Már a peronon volt, amikor kiáltozás ütötte meg a fülét: – Halló, halló… Futár úr!
Ijedten fordult hátra.
– Fent felejtette a bőröndjét – mondta nevetve a százados, és leadta az ablakon át.
Silbermann köszönettel átvette. – Olyan szétszórt vagyok – szabadkozott.
– Ezért titkosfutár – válaszolta a százados.
Rendes pasas, gondolta Silbermann, a vonat után nézve. Ilyenek is vannak még – elfogulatlan, normális, ártalmatlan emberek. Már el is felejtettem. Nyilván nem nézett zsidónak, biztosan nem.”

Hogy milyenek a „normális, ártalmatlan” emberek, a következő napokban alkalma lesz megtapasztalni. Egyelőre azonban csak igazítja a lépteit, mérlegeli a szavait, kerüli a feltűnést. A restiben megivott néhány pohár sört, ám felfrissülés helyett csak még jobban elkedvetlenedett. Alhatnékja volt. Úgy érezte, képes lenne napokon át feküdni, tétlenül. De hiszen már a cél előtt áll. Összeszedte magát: becsengetett a megadott címre.

„Kinyílt az ajtó.
– Lakik itt egy Herr Dinkelberg? – tudakolta. Az öregasszony, aki kinyitott, megrázta a fejét.
– Lakott – felelte. – De tegnap letartóztatták. – Bizalmatlanul méregette Silbermannt, nem a másik bűntársa-e.
Silbermann igen kényelmetlenül érezte magát.
– Ah – sóhajtott föl –, mit nem mond! Szóval letartóztatták. Ki gondolta volna?
(…)
– Én azért gondoltam – mondta az öregasszony. – Nem lehetett ennek jó vége, amilyen túlzásba vitte! Mindennap más nőt vitt fel a szobájába, meg aztán az az ivászat! Négy közeg volt itt, négy! Én bizony mindig kérdeztem magamban, vajon honnét veszi ez az ember azt a sok pénzt, mikor nem is dolgozik. Egy ilyen fiatal ember. Biztosan lopta.
– Ja, hát nem tudja, miért tartóztatták le? – kérdezte Silbermann…
Bizalmatlan tekintet tapadt rá. – Én azt honnét tudnám? Menjen el a rendőrségre, és kérdezze meg! – becsapta az ajtót.
Zavartan emelte meg Silbermann utólag a kalapját, majd sietve távozott, három-négy sarkon is befordult, aztán végül megállt. És ezért jöttem én Dortmundba, gondolta. Azért ez a dolog mégiscsak el van átkozva. Alighogy reménykedni kezdtem, máris… Vajon mi lett a kis Lilienfelddel? Biztos nagyon kétségbeesett szegény. Most ő sincs jobb helyzetben, mint én…”


Következik: Vakrandi, tizenkettedszer

2019. december 11.

Szóljon hozzá!