Ez a hajléktalan valamikor dolgozott rendesen. Világéletében álmodozó volt. Talán nem ezért jutott erre a sorsra? Ki tudja? Isten se tudná megmondani, mennyit összeszenvedett az életben. És ami lényeg: igazságtalanul. Ő erre nem szolgált rá. Mert szíve mélyén rendes ember volt. Amikor állása volt, normális, tiszta és ápolt ruházatú embernek ismerte mindenki s nem is volt annyira szegény sem. Aztán a felesége elhagyta. Akkor kezdődtek a bajok. Utána már nemsokára az utcára került.
Most éppen az egyik ház sarkán egy koszos paplanban heverészett. Majd felült.
Azon lesz figyelmes, hogy egy nő a nem túl távoli papírboltba megy. A hajléktalan elgondolkodott. Talán ha valamit írna? Hiszen jól tud fogalmazni. Talán írna egy novellát? De nem tudja kinek megmutatni… Mindegy… Valahogy csak fennmarad az végül is…
Így tehát összeszedte magát, letörölte magáról a koszt s bement a papírboltba, ahol vett egy füzetet s egy tollat. Mikor kijött, nekilátott írni. Egy novellát írt hát. Könnyen ment neki az írás. A sorok akaratlanul is, ösztönösen jöttek a tollából. A téma már régen a fejében volt. Csak le kellett írni. Majd kis szünetet tartott. Azon gondolkodott közben, hogy miként mutassa meg hozzáértőnek, szakembernek. Aztán elment egy hírlapárushoz. Ott kért pár folyóiratot. Elgyalogolt egy postára is, ahol vett egy borítékot. Majd visszavánszorgott a szokásos helyére. A három-négy lap közül egyet kiválasztott s felírta a postacímét. Utána gőzerővel írta a novellát. Mikor a harmadik nap elkészült vele, először sokat gondolkodott, melyiknek is küldje, de a négy közül aztán választott egyet s borítékba beletette a papíros kéziratot, aztán megcímezte. Csak volt egy baj: a feladót nem tudta megcímezni. Ezért elment a legközelebbi lakásba s megkérte az ott lakó urat, aki lehetett vagy hetven éves, hogy erre a címre hadd érkezzen a levél. A bácsi beleegyezett. Ismerte ezt a hajléktalant, megbízott benne, és azt még ő maga se gondolta volna, hogy folyóiratokkal foglalkozik, hogy novellát ír…
Majd feladta a postán a levelet. Mindenki megbámulta őt ott. Egy hajléktalan kinek küld levelet? – gondolták magukban. De nem foglalkoztak vele különösebben, itt is, mint mindenütt az emberek idegesek, mentek a dolgukra…
A hajléktalan a munka örömére vett egy üveg bort s kíváncsian várta a választ Gergő bácsi levelesládájába. Aztán úgy berúgott, hogy majdnem eltévedt a saját maga környékén…
Végül hazatalált. Másnap reggel, mikor felébredt, pár rendőrautót látott az utcán, a maga törzshelyétől nem messze. Egy asszony panaszkodott a rendőröknek, hogy „valaki” eldobja ott a csikkeket. Persze, a hajléktalant vádolta ezzel. Majd a rendőrök odamentek.
–Jó napot uram! – mondta az egyik rendőr.
–Jó napot! – válaszolta a hajléktalan kicsit megszeppenten.
– Maga dobta el azon az utcasarkon – kezével mutatta – azokat a csikkeket?
– Nem! Ez rágalom! Mondja meg annak a nőnek, hogy nem én voltam!
– Biztos? – kérdezte a rendőr fegyelemre intően.
– Ha hiszi, ha nem… Persze, hogy nem…
– Jól van, vigyázzon magára! – s otthagyta a rendőr.
Majd elhajtottak. Az asszony meg mintha az ördögre nézne, úgy tekintett a szerencsétlen hajléktalanra, olyan ábrázattal…
Ám a fedél nélkülit ez nem érdekelte. Nem is szívott sok cigit. Bár lehet, hogy ő is dobott el ott csikket. Majd eszébe jutott a folyóirat. Megnézte Gergő bácsi leveles szekrényét. Nem volt ott semmi.
– Várni kell… Ez van…
Aztán hogy kicsit művelődjön, elkezdte a folyóiratait olvasni. Így telt el az egész napja, olvasással. Estefelé, amikor már kihalt a város, úgy gondolta, ismét ír… Elővette a füzetet s körmölte a sorokat.
– Megy ez nekem! – mondta magában.
Pár jó sort pillanatok alatt megírt. Büszke is volt magára. Megy ez neki, mint a karikacsapás. De nyolc után letette a tollat s elaludt. Rossz álom, lidércnyomás gyötörte. Reggel fásultan ébredt. Apjával álmodott. Épp eszik, amikor már Gergő bácsi jön feléje levéllel a kezében.
– Gergő bácsi! – kiált fel a hajléktalan.
– Ez magának jött! – mondta örömmel.
A hajléktalan kibontotta. Örömmel olvasta a sorokat:
–„Nagyon kedves hangulatú novella. Örömmel közöljük!”
Üdv: A szerkesztő.
A fedél nélküli ember ujjongott örömében. Ilyen nagy öröm már régen érte. Ment is a boltba egy üveg vörösborért. Amikor a törzshelyén elkezdte inni, az emberek nem értették, hogy egy hajléktalannak miért ilyen derűs az ábrázata?…