Térj be a legelső mellékutcán,
ácsorogj kicsit a piruló fánk
sokmindenre emlékeztető illatában,
aztán sétálj el a felújított bábszínházig,
fényképezd le – csak úgy a perc emlékére-
a kirakatban vigyorgó bábukat:
a kipirosított királykisasszonyt
és a lába előtt tekerőző sárkányt.
Igyál meg – le sem ülve a giccsesen régiséggé
átfestett asztalhoz – egy homokban főtt kávét
s közben figyeld a háttérzsivajt,
mint tovalibbenő színes kendőket :
a foszlány-párbeszédeket.
Állj meg az őszi parkban
két öregszivar mögött, észrevétlen
és mulass sakkjátszmájukon,
fel-felcsapó rekedt morgolódásaikon–
telepedj egy nedves padra
és hagyd, hogy a sárga ecetfa
térdedre sírjon egy levelet…

Akarom mondani,
hogy azon a vasárnapon
légy a magad magánya,
szívd legapróbb sejtedig a felkínált idő
tiszavirág-illatát,
és dobd oda egész lefutott életed
azért a zenéért,
melyet szavak nélkül dúdol füledbe
az ajándékba kapott perc.