Cseke Gábor: Vakrandi, tizenkettedszer

Lehet, hogy az, aki előbb az olvasónaplóra fanyalodik, értetlenül fogadja, hogy apró lépésenként elmeséljük neki a könyvben történteket, mondván: de hiszen, azt ő is el tudja olvasni!
Semmi kétség, ennek mi is tudatában vagyunk, azt viszont minden áron hangsúlyozni szerettük volna, hogy az utazó egész egyszerűen rendhagyó könyv. Ami benne történik, az nem kiszámítható, mert a főszereplő cselekvését pillanatnyi elképzelések és impulzusok vezérlik; a könyv ugyanis egy jelen idejű könyv, minden szinte akkor történik, amikior az író elmeséli nekünk. Nincsen távlat, van helyette viszont éleslátás, lényeges problémákra fókuszálás, mértéktartás és valósághűség. Az író nem azt írja, amit utólag elképzelt a korról, hanem amit ő maga látott belőle és ami az ő életét a tragikus befejezésig elvezette.
Ebben a rendhagyó szemléletben különbözik műve a náci korszakról szóló irodalmi alkotások egész sokaságától, azok optikájától; „azon melegen” tálal mindent, de úgy tűnik, nem volt fül kihallani a beszámolók mélyéről a hiteles hangot – annak ellenére, hogy legalább angol nyelven nyilvánosságra került.
Ám ami történt, megtörtént…
Silbermanntól kudarcba fúlt látogatása után váltunk el, aki, hogy az éjszakai utazás fáradalmait kipihenhesse, bútorozott szoba után néz – a szállodák nyilvánosságából elege volt, nem szeretne idő előtt lebukni –, talál is egy szűk cselédszobát egy fura idős házaspárnál, akik hosszú ideje nem beszélnek egymással, de azért továbbra is megosztják egymással életterüket. Silbermann pihenni szeretne, de gyötrő gyermekkori emlékei rohanják meg, anyját és testvérét idézi meg gondolatban, egyre zavarosabb álomban. Nem érzi magát biztonságban, egyre elszántabb az országból való távozásra.
Visszautazik Aachenbe, hogy ott keljen át a határon. Indulásra várva mind jobban kétségbeesik: elvesztette a cselekvő képességét! Már csak gondolkodni képes. És ez az ő szemében, aki gyakorlatias akció ember volt az üzletkötés terén – önmagában is tragédia.

„Szemügyre vette a többieket, akik a váróban tartózkodtak. A pultnál munkások álldogáltak, söröztek és kellemetlenül lármásak voltak, ahogyan Silbermann a viselkedésüket helytelenítve megállapította.
Vajon ha adnék mindenkinek egy-egy százmárkást, lennének a barátaim? Néhány napra talán, száz márka nem tart sokáig.
Fölállt, és nem annyira lépdelt, mint inkább baktatott a peron felé.
Utazni, gondolta, mindig csak utazni, pedig olyan fáradt vagyok, mint a kutya. Ide meg oda, és oda meg ide. Mennyire elegem van már belőle.
Ráült a bőröndjére, és várta a vonatot.
Ki vagyok még, mi vagyok még egyáltalán?, tette fel magának a kérdést. Silbermann vagyok még, a kereskedő Ottó Silbermann? Minden bizonnyal, de hogy kerülhet ő ilyen helyzetbe?
Nagy levegőt vett. — Veszteségesen élek — mondta csendesen. Majd tett egy ügyetlen mozdulatot, és a bőrönd megingott alatta. Nagy nehezen visszanyerte az egyensúlyát, és fölállt. Hallotta, amint közeledik a vonat. Fölemelte a bőröndjét.
Voltaképp csak előre kellene ugrani és elengedni magam, a vonat elé esni, gondolta. Akkor véget ér az egész, és lényegtelenné válik minden.
A vonat közeledett.”

Silbermann az utolsó pillanatban visszalép. Értetlenül áll korábbi szándékával szemben:

„Teljesen elment az eszem?, gondolta ijedten és saját gyengeségétől meglepődve. Dobjam el az életemet? Én, Ottó Silbermann? A nácik miatt? Még csak az kéne! Harminchatezer márka van nálam. Milyen épeszű ember dobná el az életét harminchatezer márkával a táskájában? A nehézségektől, a határtól való félelem miatt, egy nevetséges határ miatt, amin két perc alatt át lehet jutni, ha összeszedjük magunkat. Micsoda képtelenség! Ilyen nincs! Hogyan lehetne valaki öngyilkos, ha élettől duzzadó levéltárcát hord magánál?
Nem, még egyszer nem engedek ennek a lelki gyönge-ségnek! Huszonnégy óra múlva talán már megmenekültem, ha meg nem, akkor tovább utazom, keresztbe-kasul Németországban, amíg nem sikerül. Amíg még pénz van a zsebemben, akár csak egyetlen ezres is, addig van életerőm, az elraktározott energiákat fogyaszthatom.
És Silbermann megesküdött a Dortmundból Aachen felé tartó vonat egyik összefüstölt, harmadosztályú fülkéjében, hogy tovább fog élni, minden körülmények között, minden körülmény ellenére.”

Talán éppen itt lehet a regény felezőpontja. Megnézem az oldalszámot: 156 – a 280-ból. Nem sokat tévedtem…

Következik: Vakrandi, tizenharmadszor

2019. december 12.

Szóljon hozzá!