Silbermann mérleget készít eddigi utazásáról: ideje van rá, a zakatoló éjszakai szerelvényen, ahol egymással beszélgető munkások – a köznép – közé került. Sebaj, legalább az ő gondolkodásukkal is megismerkedik… Mostanig ugyanis csak a középosztállyal volt inkább dolga.
Az élmény tanulságos és új energiákat adó: rájön, hogy másnak is ugyanúgy van oka a szenvedésre, a menekülésre, mint neki.

„Silbermann tekintete végül ismét az ifjú munkáson állapodott meg. Milyen beesett arc, milyen lógó váll!, állapította meg. Bizonyára bányász. Azok gyorsan öregszenek. Nem sok öröm jut nekik az életben. Ellenkezőleg, sok mindent kell kibírniuk, de valószínűleg föl se fogják. Állandóan csak harcolnak munkáért, magasabb bérért, a puszta létükért, és észre sem veszik, hogy elszalad az idő. Még fiatalságuk sincsen ezeknek az embereknek. A harc már akkor elkezdődik nekik, amikor még csak tizennégy évesek, és mindig az egész tétért folyik, a puszta túlélésért.
De hát nekem is. Hisz látom, milyen szorosan az ember sarkában van a halál. Hát gyorsabban kell menni nála. Aki megáll, az elsüllyed, elmerül. Futni kell, futni, futni. Tulajdonképpen én is futottam mindig. Vajon miért esik most olyan nehezemre, pedig fontosabb, mint valaha? Nagyobb életveszélyből nagyobb erőt kellene meríteni, ehelyett, mihelyt az első szökési kísérletek kudarcot vallanak, lebénul az ember.
Megcsóválta a fejét. Beszélni kell!, határozta el, nem csak gondolkodni meg tépelődni.”

Beszélne ő, de csak közhelyeket mond. Ennek dacára megtapasztalja: jó együttesen, még ha egy véletlenül összeverődött közösségben ül is. Csodálkozva tapasztalja, hogy az emberek ilyenkor mennyire bezárkóznak. Pedig benne hogy felgyülemlett a szó…

„Beszélgethetnékem van, gondolta Silbermann. Legszívesebben állandóan beszélgetnék. Fejét fellógatott kabátjának döntötte, és lehunyta a szemét. A kerekek kattogását hallgatta.
Berlin – Hamburg, gondolta.
Hamburg – Berlin
Berlin – Dortmund
Dortmund – Aachen
És talán örökké így megy most már. Utazó vagyok, folyton továbbutazó.
Voltaképpen már kivándoroltam.
A Deutsche Reichsbahn lett az emigrációm helye.
Már nem Németországban vagyok.
Németországon keresztülhaladó vonatokon vagyok. Nagy különbség. Megint a kerekek kattogását hallgatta, az utazás zenéjét.
Biztonságban vagyok, gondolta, mozgásban vagyok.
Igen, és szinte kellemes itt. Kattogó kerekek, nyíló ajtók, már-már jó itt, csak ne gondolkodna az ember annyit. Aztán elmosolyodott. Régen a Reichsbahn szervezett meglepetésutakat. Most a kormány rendezi őket. Voltak idők, amikor életuntságukban az emberek majdnem magukba fulladtak, így aztán kétségbeesetten ugrottak fejest mindenféle kalandos kapcsolatba, s a széket, amin nagyon is jól ültek, veszélyesen billegtették önnön szórakoztatásukra. Érzésekért a tőzsdére jártak. Most viszont kapunk belőlük bőségesen. Gyermekkoromban vonatokról ábrándoztam. Hogy szerettem volna én is utazni, egyre messzebbre menni! Most megyek. Most megyek.”

Silbermann kényszerűvé vált útjait újabban kevésbé az élmények, inkább a gondolatai »kövezik« ki. Szörnyen unja már ezt a menekülést. Gyermekkori vonatozásai jutnak eszébe, amikor három széket egymáshoz toltak szerelvény gyanánt. Szerinte még azok az utak is izgalmasabbak voltak.

„Annak idején lélekben utaztunk. Mindenhol voltunk és sehol – mégis a gyerekszobában. Most már nem utazó az ember, hanem csak utas.”

A fülkében hamarosan heves vita támad az élet jelenkori nehézségeiről. A velük utazó fiatal lány jövendő házasélete anyagi nehézségein töpreng fennhangon, egy testes utasnak azonban kifejezetten elege van a siránkozásból:

„– Hallani se bírom már ezeket a megjegyzéseket, hogy sok a munka, de kevés a pénz – jelentette ki, de már lényegesen szelídebben.
– Nem megjegyzés ez – mordult föl az öreg munkás –, hanem így van.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy régen jobb volt? – kérdezte a testes úr kíváncsian.
– Semmit se mondok – felelte a munkás. – Azonkívül párttag vagyok! – Lenéző pillantással sújtotta a testes urat.
– Én is bent vagyok a pártban – sietett tudatni a másik.
– És mióta? – kérdezte a munkás gúnyosan.
– Ahhoz senkinek semmi köze! – válaszolta a testes úr elutasítóan.
– De mások beszélgetésébe azért beleszól – állapította meg a fiatal leány.
– Ha elégedetlenkednek, bele.
– Ne fontoskodjon már annyit – morogta a munkás. – Úgy csinál, mintha maga tolná az egész kordét.
A testes úr szúrósan ránézett.
– És maga volna párttag?
– Régebben, mint maga!”

A vita elmérgesedik. Silbermann egyre rosszabbul érzi magát, kimenekül a folyosóra. Odabent a testes úr a velük utazó, csöndben meghúzódó fiút faggatja. Kiderül róla, hogy zsidó. És ami még rosszabb: nincsenek papírjai. Le is toloncolják a szerelvényről – koncentrációs táborban a helye! Silbermann a saját sorsát látja beteljesedni…

Következik: Vakrandi, tizennegyedszer