Az ki havaz,
mit hullat,
kihűlt testeken
mért kutat?

Csak elfed gödröket,
és lemart csontokat,
mint ahogy feledünk
jót és rosszakat.

Így aztán könnyebb lesz
agg napunk terüje,
szoba fala övez,
Szaturnusz gyűrűje.

Karosszékből nézzük,
mit kellene látnunk,
mozdulatlan ülünk,
velejünkig fájunk.

Csak az angyalt várjuk,
simítaná fejünket,
s míg a napot látjuk,
őrízze meg eszünket.

A nyomok, kik leszünk
hajnaltól egymásig,
így érkezik végünk,
fehér hallgatásig.

S akkor aki havaz,
végül is mit takar,
és mi végre marad
az, ki gondban szakad?