Nem mindenki tud hívni telefonon. Most jut eszembe, hogy titkosítottam a számot még a hónap elején, és ezt csupán egy ember vette észre a néhány milliárdból. Ő is véletlenül. Vagy mégsem? Ő, aki olykor felhív, és hangját elváltoztatva panaszkodik, dühöng és vádol. Max három perc az egész, aztán kilép a vonalból, én pedig egy kurta percig se találgatom, ki az az álmatlan ökör, aki már megint hajnali háromkor költött.
A társadalmat, a demokratikus közvéleményt zöldre állító erők éjszaka, és soha nem alszanak, ebben sem különböznek az egykori osztályellenségtől. Erről most csak ennyit mondhatok. Elég az hozzá, hogy az illető leleplezte magát. Ő volt az egyetlen a néhány milliárdból, akinek feltűnt, hogy ha hív mostanában, a géphang könyörtelenül elutasítja. Összefutottunk a főtéri szökőkútnál, sejtelmes csobogás közepette panaszolta el nekem, hogy ha már ő se hívhat ezentúl, akkor tényleg a feje tetejére állt a világ. Olyan fontos ez magának, hogy engem tíznaponként elküldjön a francba, kérdeztem kifogástalan udvariassággal az illetőt, mire bevallotta, hogy igen, és ebből nekem is hasznom származik. A pasi úgy működik, mint az eleven lelkiismeret, és engem pontban éjjel háromkor önvizsgálatra késztet.
Érdekes korban élünk, egyfelől a nagy nyíltság, másfelől meg a titkosítás. Rányitok a neten egy nagy kortársam blogjára. Az illető az utóbbi két évtizedben pont úgy alakította a történelmet, mint a kisgyerek az óvodában a gyurmát, s még csak az sem fontos, hogy ki az óvó néni. Az első pillanatban látni, a nyíltsággal nincs baj, egy igazi gondolkodó rokonszenves profilja rajzolódik ki online. Én pedig nekiállok titkosítani, én nem akarok se be-, se kivallani, én már csak olyan vagyok, amilyen. Különben sem a ronda kutyákat és aggnőket szokás kozmetikázni. (Dehogyisnem!) Ha napjaink politikusa ügyködne valami hasonlóban, az már gyanús.
Kezdhettem volna így is: minden külön értesítés helyett azért titkosítottam a telefont, mert így csinálja minden valamirevaló ember. Az más, hogy titkos, sőt, szupertitkos mobilja mellett van egy fél tucat közprédára dobva, aminek számát ismeri minden zsiga. Ám a titkosítás az egyetlen telefonon úgy működik, mint a szeméremöv az intimbetéten. Csak annak adjuk a kulcsot, aki megérdemli. Ezt mondta a pirulós szűzlány is, nemde? Hogy már túl vagyok mindenen, csak most látom, nem minden úgy sült el, ahogyan korábban terveztem. Nem bizony! Azóta a szomszédság is megutált, mert a telefonálók jobb híján ismerőseimet nyaggatják. Akik nem tudnak vonalvégre kapni és leteríteni engem, a szomszédoknak telefonálgatnak. Megállít a kazánfűtő, az utca végén lakik, milyen jó, hogy végre elkaptam, ezt fogcsikorgatva mondja, majd folytatja: valami Stanci vagy Fanci, de az is lehet, hogy csak simán Manci vagy Anci szépen megkért, hogy adjak át magának egy üzenetet, mert tudja, hogy szomszédok vagyunk és ismernünk kell egymást. Mit üzent, kérdeztem kapásból. Na látja, ezt elfelejtettem, mondta erre a fűtő, pedig háromszor is elismételtem magamban, hogy nem szabad elfelejteni. A nagy rohanásban még ez is előfordul, de ugye, nem haragszik? Jó. Mit mondjak, az üzeneteket rendszerint a leghülyébb időpontokban, a legképtelenebb helyeken kapják ismerőseim. Akik pedig küldik, körülbelül úgy csinálnak, mint a daraboló gyilkos a szerencsétlen áldozattal: egy kicsit ide is, egy kicsit meg oda…Vette már fel a kagylót Dönci bácsi a nyugdíjasklubban, épp zsolit akart dobni. A telefonáló állítólag látott minket sörözni a Hópehelyben, ami enyhén szólva nem igaz, mert én az öreget meg hírből se ismertem, illetve csak amikor rám förmedt az utcán: na, ha maga tényleg az, aki, akkor vésse jól az eszébe, hogy egyesek láttak már karón varjút, de az se kutya, hogy ki mint veti agyát, úgy alussza almát. Ez egy idióta szöveg, kissé nehéz volt megjegyezni, de miért vagyok én a zsolidobás abszolút bajnoka? Azzal kezet fogtunk, elváltunk, én pedig arra gondoltam, az öreg Dönci egyszer s mindenkorra kivonult életemből. Terhét ledobta, mint a bombázó, most szárnyalhat sörözni.
És állított meg a Mikulás, akinek nincs pocakja, és hő- meg légszigetelő, leszerelt idegenlégiós, doktori dolgozatát író környezetvédő, mert a mi korunk nagy szerencséje, hogy manapság éppúgy lehetsz minden, mint a még csak nem is nagy semmi. S ez a mi esélyünk az esélytelenségben. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs egy nagyjából elfogadott értékrend a társadalomban, éppenséggel a mi kis városunkban. Ez csupán azt jelenti, hogy jobb pillanatainkban nem veszünk tudomást róla, vagy legalább azt hisszük, ránk, csak ránk nem vonatkozik. Vagy mert túl magasan, vagy mert túl alacsonyan vagyunk jegyezve. Ami megint csak hamis, mert a társadalom nyíltságát és belső demokráciáját kérdőjelezi meg, mi pedig nemhogy az alávetettséget, de az ilyesfajta kérdőjeleket se kedveljük valami nagyon.
Ezek után egyre jobban aggódom ismerős, nemkülönben ismeretlen ismerőseimért. Mi lesz, ha ez így folytatódik, netán erősödik? Ismerős és ismeretlen ismerőseim hatalmas kiterjedésű körben élnek, ezért aztán egyáltalán nem fogok csodálkozni, ha azt hallom Kanadából, Ausztráliából vagy Svájcból, hogy az illetőre, aki történetesen ott él, rátelefonáltak, mert hallották, tartjuk a kapcsolatot, s mert ez így van, megkérik szépen, adja át nekem ezt vagy azt az üzenetet.
Csak egy a bökkenő: a kapcsolati személy nem tudja átadni nekem, mert mint már mondtam, titkosítottam a telefont.