A farmotoros magyar autóbuszok első darabjait a múlt század ötvenes éveinek közepén kezdték gyártani Budapesten. Az újszerű, elegáns vonalvezetésű jármű – amely az Ikarus 55 típusnevet kapta – hamarosan rendkívül népszerű lett Magyarországon, s pár esztendőre rá már a külpiacokon is tekintélyt szerzett.

A hatvanas évek legvégén, a 200-as sorozatnak Mátyásföldön helyet adva, a székesfehérvári üzem vette át a kifutó 55-ös gyártását, 1972-ben fejeződött be az összeszerelése.
A KGST-n belüli „nemzetközi munkamegosztásnak” megfelelően címszereplőnk elsősorban a szocialista országokban népszerűsítette a magyar buszgyártást. A legnagyobb vásárló a Szovjetunió és az NDK volt, e két országba hatezernél is több, a helyi rendeléseknek megfelelő kivitelű 55-öst szállítottak a magyar külkereskedők. Ámde az Ikarus külföldre egyedi igényeket is kielégített, egyebek között Simca-Unic, Saurer, Leyland erőforrást szerelt a buszba.

A Szovjetunióban elsőként a balti partvidéket, konkrétan Észtországot hódította meg az Ikarus 55-ös. A „latinbetűs” balti köztársaságok a birodalom „háztáji Nyugatjának” számítottak, ahol a körülményektől függően igyekeztek a lehető legmodernebb termékeket beszerezni az európai szocialista országokból (minden relatív…). Az 55-össel nem is kellett szégyenkezniük, a távolsági járatokon, mint például a Tallinn–Leningrád viszonylat, buszaink megjelenése reklámnak sem volt utolsó, különösen a Néva-parti metropolis utcáin.

Az észt autóbuszvezetők többször szerepeltek az Ikarus históriájában. Már az 1980-as években történt, hogy az aktuális tavaszi BNV-n a szokásos Ikarus-kiállításon állt egy sötétbordó Ikarus – igaz, egy 250-es –, amellyel észt buszvezetők 1 millió 250 ezer kilométert tettek meg, fődarab (motor+váltó+hidak) -felújítás nélkül. Jó néhány régi buszunk, köszönhetően a balti pilóták szeretetteljes gondoskodásának, ma is forgalomképes. Képeinken például egy 1972-ben épült Ikarus 55.14 Lux látható, amely jelenleg is szállítja egy észt múzeum vendégeit. Miután a közeli múltban Budapest rgy időre bezárta tallinni diplomáciai képviseletét (az épület bérleti jogáért azonnal jelentkezett Románia), a nagykövetség helyett ez az „ipari műemlék” is emlékezteti az észteket kapcsolatainkra, amelyek túlmutatnak a nyelvrokonságon.

Nagyon köszönöm Lupták Zoltán és Boros Jenő barátomnak a segítséget.

Forrás: Magyar emlékek a nagyvilágban