Silbermann szökésben van, a német–belga határ felé tart. Egy gépkocsiban ül, melyet bizonyos Franz vezet, aki megígérte, hogy jó pénzért eligazítja, hogyan juthat túl a veszélyes határövezeten. Azt viszont csak az olvasó tudja, hogy a fiatal embercsempésznek ez az első hasonló vállalkozása, talán még a kliensénél is jobban izgul, de nem mutatja. Nézzünk csak bele egy kicsit a fejébe!

„Mindent kockára teszek evvel, mérgelődött. Egy gazdag zsidó miatt. Na de ezer márka! És Gertrud gyávának tartott volna, pedig már tudj’ isten, mi mindent meg nem tettem! Ha minden simán megy, jól járunk. Ebbe a lányba több bátorság szorult, mint némelyik férfiba. És ez a szegény pofa hátul? Gazdag zsidó, de most azért az ő helyzete se rózsás. Sajnálnám, ha volna időm rá. Zsebre vágni az ezrest és elvenni Gertrudot, csak ez számít! Legjobb lenne minden héten gazdag zsidót fuvarozni a határra! Ezer márkáért!
És ha elkapnak? Akkor mindennek vége. Még egyszer nem hagynak futni. De már annyiszor reszkíroztam a nyakamat semmiért, az ügyért, hát igen, miért ne kockáztatnám egyszer önmagamért?”

Hamarosan megsejtjük, hogy Franz nem más, mint a kupébeli lány jövendőbelije, akik a házassághoz gyűjtik a pénzt. Franz korábban elvtársakat fuvarozott a határon túljutni – kelet felé, de őket ingyen szállította. Pénzt most fogad el először. Ellátja útbaigazítással Silbermannt, merre tartson, mitől óvakodjék, s már fordul is vissza. Az aggodalmas kérdésre, hogy mit gondol, vajon sikerülni fog-e, búcsúzóul még elmondja:

„ – Sejtelmem sincs – válaszolta Franz. – Már megmondtam, hogy van ez. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem. De ha már most betojik, akkor egész biztosan nem sikerül. A határőrséget a belga oldalon megerősítették, azt hallottam. Ha elkapják, visszapenderítik. Az egészen biztos!…
– Maga átszökött már egyszer a határon? – kérdezte Silbermann.
– Még hogy egyszer? – nevetett föl Franz.
– Adok magának még ezer márkát, ha átvisz a határon. Attól tartok, hogy el fogok tévedni. Nincs semmi gyakorlatom az ilyesmiben…
– Igen? És mit ígért a menyasszonyomnak?
Silbermann bólintott. – Igaza van – mondta szorongva. – Egyedül kell boldogulnom. – Kezet nyújtott. – Agyő!
– Már előre látom – válaszolta Franz dühösen –, hogy belefut ez első határőr karjába…”

Franz olyan ember, akinek még pislákol a lelkiismerete. Sajnálja magára hagyni Silbermannt. Nem szívesen, de öntudatosan vele tart egy darabon, sőt, a lassan fölöslegessé váló bőröndjét is cipeli. Silbermann egy idő után képtelen tartani az iramot. Franz, aki már az elején bevallja, hogy amúgy nem kedveli a zsidókat, most dühöng.

„– Szeretném tudni, hogy jövök én ahhoz, hogy trógeroljak itt magának? Na de ilyet! Ha azt mondta volna nekem valaki, hogy egy burzsujért fogom reszkírozni a dutyit!
– Maga rendes fickó – mondta halkan Silbermann, miközben elégedetten levette a kalapját, és letörölte az izzadságot a homlokáról.
– Rendes emberek nincsenek – felelte Franz. – A materialista történelemfelfogás szerint nincsenek. Na de mit ért maga ehhez?
– Nem sokat – ismerte be Silbermann.
– Na, látja – mondta Franz már kicsit megértőbben. – De azt már maga is nyilván észrevette, hogy az egyik ember mindig a másiknak ördöge? Meg a munkásságnak… Na de elég. Ha tovább gondolkodom rajta, még a végén itt hagyom!”

Csempész és utasa egy idő után elválnak. Előbbi elismétli a fő instrukciókat, utóbbi reménykedik: hátha sikerül! Elvégre, ha nem is az út végén, de már Belgiumban van!

„Nem is venni észre. Ugrándoznom kellene örömömben, ehelyett azonban a félelem hatalmasodik el rajtam. Ugyanaz a félelem, amit öt perccel korábban éreztem, amikor még Németországban voltunk. Bárcsak előbb…
Mintha zajt hallott volna. Feszülten hallgatózott. Nem reccsent meg egy ág az előbb valahol? Fölugrott, fölemelte a bőröndjét, és tágra nyílt szemmel nézett körbe.
– Nem – suttogta –, nem, nem, nem! Most elhalt. Most elegem van! Egyszerűen itt maradok! Itt maradok, és ha…
De nem hallatszott semmi nesz, alighanem tévedett. Megnyugtatóan szemerkélt rá az eső. Fölemelte a bőröndöt, és újra elindult.”

Terveket szövöget a jövőre nézve, hiszen vége az árnyéklétnek. Mindig csak előre kell mennie, csak bátran. Ahogy Franz meghagyta. Egy idő után neszt hallott az út felől. Hasra vágta magát. Fény gyúlt, két ember keres az ázott mezőn egy harmadikat – őt, a szökevényt! Hiába tapad a földhöz, megtalálják. „Menekült vagyok! Zsidó vagyok!” – védekezik kétségbeesetten.
Ám a határőrök tudják, mi a teendőjük.

Következik: Vakrandi, tizenötödször