Amitől Silbermann félt, az bekövetkezett: lebukott. A belga határőrök nem sokat teketóriáztak: udvariasan, de határozottan közölték vele, hogy bármit mondana, készek őt visszatoloncolni. Emberünk ekkor pénzt ígér nekik, sőt gyorsan emeli a tétet is, de a rendőrök hajthatatlanok. Silbermann kész akár a legalázatosabb könyörgőre is fogni – ám mintha a falaknak beszélne. Próbálja öszvér módra megmakacsolni magát…

„Silbermann hirtelen kiszakította magát a kezük közül. – Csináljanak, amit akarnak – kiabálta –, itt maradok… je reste… je reste!
– Ha nem megy vissza önszántából, akkor Herbesthalban föl kell tegyük a vonatra. A következő állomás már Németország, és ott a német hivatalnokok fogják átvenni…
– Ezt nem tehetik!
– Mais oui!
Egy pillanatra mindhárman elhallgattak. Azután a csendőrök energikusan megragadták kétfelől a karjánál fogva, és előretuszkolták.
– Úgyis ismeri az utat! – mondta az, amelyik fölfedezte. – És vissza ne jöjjön!
– Különben föl kell tennünk a németországi vonatra! – tette hozzá a másik.
Az erdőszélre értek, ám Silbermann tévedett, amikor azt hitte, hogy most majd elengedik a zsandárok. Továbbkísérték. Ismét megálltak.
– Nem megyek – jelentette ki Silbermann kétségbeesett erővel. – Itt maradok egy napra. Megígérem, hogy rögtön továbbutazom. Hiszen van mindenem. Pénzem, papírjaim. Nem vagyok szegény. Értsék már meg, le akarnak tartóztatni. Kénytelen leszek megölni magamat, ha nem maradhatok itt. Belgium az utolsó reménységem.”

De nincs apelláta. Egy idő után már 15 ezer márkával kecsegteti a rendőröket. Fejenként! Közben az erdei úthoz érnek, amerről Silbermann érkezett.

„– Uraim – esdekelt Silbermann még egyszer. – Nem állt szándékomban megsérteni önöket. Biztosíthatom róla az urakat. De gondolják meg még egyszer…
– Ha még egyszer ide dugod a képedet… – mordult rá a csendőr.
Akkor Silbermann megfordult, átvágott az erdőn, és egy gyökérben megbotolva visszazuhant a Német Birodalomba.”

Ekkor már-már a csöndes őrület határán jár. Ismét vonatra ül, az elsuhanó villanypóznákat számolgatja közben. Egy teherautó vette föl s vitte az állomásig. Jelenlegi útiránya: Berlin. Sehogy sem találja a helyét…

„Többször is fölállt a kupéban, figyelmesen elolvasta a falra kifüggesztett előírásokat és rendeleteket, visszaült, megint felállt, és kiment a folyosóra, hogy sétáljon egyet a vonaton. Közönyösen nézte a vele szembe jövő utasokat. De azután önkéntelenül összeráncolta a homlokát, ha meglátott egy embert, akit zsidónak nézett. A harmadik osztály folyosóján ismét találkozott egy ilyen értelemben gyanús illetővel.
Túl sok a zsidó a vonaton, gondolta Silbermann. Emiatt mindannyian veszélybe kerülhetünk. Ha ti nem volnátok, békében élhetnék. De mivel vagytok, beletartozom a közös balsorsunkba! Jómagam semmiben nem különbözöm a többi embertől, de ti talán tényleg mások vagytok, én meg nem tartozom hozzátok. Bizony, ha ti nem volnátok, engem nem is üldöznének. Akkor rendes polgár maradhatnék. De mivel ti léteztek, engem is kiirtanak veletek együtt. Pedig voltaképpen semmi közünk egymáshoz!
Erezte, hogy nem méltó így gondolkodnia, mégis így gondolkodott. Ha sokan mondogatják neked: Te derék pasas vagy, na de a családod, az mihaszna. A rokonaid, veled ellentétben, mind gonosz fráterek – akkor könnyen megfertőz az általános vélekedés.
Ugyanígy járt Ottó Silbermann is, aki rendes körülmények között nem tartozott azok közé a tragikomikus figurák közé, akiket antiszemitáknak hívnak. Jelen pillanatban azonban képtelen volt tisztán gondolkodni, túlfeszített idegállapotában szomszédja puszta létét is sértésnek érezte.
Miattatok kerültem ebbe a slamasztikába, gondolta mérgesen, és szúrósan meredt a férfira, akinek a külseje arra engedte következtetni, hogy hitsorsosával van dolga. Az észrevette a pillantást, és azon nyomban ingerülten viszonozta.”

Konfliktusuk elkerülhetetlen. Kiderül: az ideges férfi azért dühös, hogy mindegyre zsidónak nézik. Pedig nem az. Sőt, párttag!
Silbermann a kínos helyzet elől az étkezőkocsiba menekül. Jóllakik és ettől megnyugszik. Újabb kalandok várnak rá…

Következik: Vakrandi, tizenhatodszor